Varga Gyula: Egy falu az országban (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 33. Debrecen, 1978)
II. A nép és a föld
kénnyel uralkodott cselédje fölött. A XIX. század elejétől több adatunk is van, hogy a gazda kegyetlenül verte cselédjét. 190 A cselédsors nehézségeiről tanúskodik az a szolgabírói currens, mely a szökött vagy „hűségtelen cselédet" börtönbe záratja, s „ha úgy kívántatik — mondja a rendelet — testbéli kemény büntetéssel kell megbüntetni. 191 A cselédek fizetése ebben az időben minden esetben természetbeni járadónság volt. A búzán, ruhaneműn kívül az 1730-as években sertés, sőt tehén is szerepel a cseléd fizetések között. 1775-ben a tanács a következőkben szabta meg a „hív szolgáknak rendeltetett" fizetést: „kocsis, aki jó szántó, kaszáló, hat-hét lónak gondját tudja viselni, évi 30 forint. Ha négy lónak viseli gondját, és a mezei munkát jól végzi, 25 R. forint. Ha 2—3 lónak viseli gondját, 15 R. forint. 8 vagy 6 ökör bérese, ha feljebb tett mezei munkát elvégzi 30 forint. Az ostoros ficzkónak bére 24 krajczár. Kocsisnak 4—6 ló mellett, ha ruhát is kap 15 R. forint. Két ló mellett, ha ruhát is kap, 12 forint." Emellett a cselédnek koszt és bentlakás járt. A cselédek hálóhelye a gazdalegényekkel együtt, az istállóban volt, ún. vackon. 1 ^ 2 A cselédtartás rendszerében számottevő változás egészen az 1940-es évekig nem történt. A cselédek általában nőtlen legények voltak. Céljuk elsősorban az volt, hogy néhány évi szolgálat után maguk is némi állatállományra tegyenek szert, hogy aztán megházasodva megélhetési bázisuk legyen. Ez több esetben sikerült is. Egy 1739-ből való tanácsi jegyzőkönyvben ezt olvashatjuk: „Tudja a tanú, hogy néhai Kis György ifjú korában szolgálattyával kereste a maga jószágát, a Tisza mellett felvetvén magát, jószágosan, vasas szekérrel és marhákkal szállott volna vissza Kismarjába. Kovács György bírósága alatt meghalván maradott 8 ökre, 4 lova, 2 szekere, 6 vagy több tehene, sertései és juhai szám szerint mennyi, a tanú nem tudja". 193 Elég gyakori eset volt az is, hogy gazdák adták oda fiaikat egy jobb hírű nagyobb gazdához cselédnek, hogy a gazdálkodás tudományát ott megtanulják. 194 Mégis, a szolgák a feudális Magyarország páriái maradtak zömmel: a szolgasorból való kiemelkedés nem volt mindennapi dolog. A szolgalegények szolgálati évük leteltével rendszerint tovább mentek, jobb gazdát kerestek. Szolgálatuk során néha messze földeket bejártak, sokat tapasztaltak. így azon se lehet csodálkozni, hogy egykori szolgalegényekből olykor kiváló gazdák lettek. A vándorlás rendszerint akkor ért véget, ha a szolgafiú megnősült. Ilyenkor többnyire abban a faluban telepedett le, ahol feleségét megtalálta. 1849 után a társadalom rétegződését helyesebb az adóösszegek alapján kutatni. Az első földadó kivetés 1850/5i-ben történt. Az állami adót ekkor a fő, a belső telek, a három osztályba sorolt szántóföldek, a legelőre kihajtott állatok s egyéb jövedelmi források alapján vetették ki. Az adózókat három kategóriába sorolták: I. osztály a házas zsellérek, kertbirtokosok, napszámosok, legények, cselédek. II. osztály a mezei gazdák 50 holdig, a különböző tisztviselők, iparosok, kereskedők. III. osztály, akik 100,— Ft-nál több adót fizetnek. Természetesen, mindezek feleségei és 16 éven felüli fiai, leányai. Az adófizetés alapján megállapítható felső réteg már igen szűk, hiszen a korábban megállapított felső kategóriát azok érték el, akik legalább 15,— forint adót fizettek. Ezek száma pedig összesen 5 fő, vagyis az adózó családok egy %-a. (Ezek: Kun Mihály, Kis István, Sajó Mihály, Janó Mártonné, Lázár István.) A középső rétegnek az 5—15 forintot fizetők felelnek meg. Ezek száma 99 fő, vagyis a lakosság 20% -a. Ezzel szemben mérhetetlenül felduzzadt az 1—5 holdas törpebirtokosok száma, mely csoport 313 fővel az összes lakosság 62%-át tette ki. A teljesen nincstelenek, akik csak saját személyük után adóztak, ebben az időben 89 főt, az összes lakosságnak 17%-át tették. Közöttük van 25 cselédfiú. Valójában azonban e csoportot tágab-
