Dankó Imre szerk.: Bolgár tanulmányok II. (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 29. Debrecen, 1975)

Nyakas Miklós: Ecsedi István a közművelődés munkása

Nyakas Miklós, a hajdúböszörményi Hajdúsági Múzeum muzeológusa Ecsedi István, a közművelődés munkása Tisztelt Közönség ! Az a puszta tény, hogy most, itt, több évtized távolából Ecsedi István emléke előtt tisztelgünk, fényes bizonysága annak, hogy nagyszerű életműve kiállta az idők próbáját; hiszen az alkotás, a tennívágyás tüzében égő, sőt idő előtt elégő egyénisége szimbólumává is vált az olyan tudós típusának, aki a műveltség terjesztését a szívén viseli, mint a tudomány művelését. Ecsedi származása, családi környezete, az otthon légköre nagyban hozzásegítette, hogy ne csak értse az egyszerű emberek nyelvét, hanem meg is értesse magát velük. A nagy hortobágyi pusztán érezte magát igazán otthon, amikor betérhetett egy pásztorhajlékba, vagy ha valahol a Közép-Tisza vidékén beszélgethetett halászemberekkel. De nehogy azt gondoljuk, hogy érdeklődési köre megrekedt a szűkebb környezet határainál. Egyéniségének egyik legnagyszerűbb vonása éppen az, hogy felül tudott emelkedni a rossz értelemben vett „debreceniség" korlátain, és olyan életmódot tudott kialakítani, amely nem csak magyar, de európai mércével mérve is korszerű volt. Nyugtalan szelleme korán kiragadta Debrecen falai közül, hogy tanulmányait a budapesti egyetem bölcsésztudományi karán folytassa, ahol mesterei olyan kiváló magyar tudósok voltak, mint Alexander Bernát, Marczali Henrik, vagy az európai hírű Lóczy Lajos és Cholnoky Jenő. Európai érdekeltségű ember volt, ezt utazásai is igazolják, bár szenvedélyesen vonzották az Európán kívüli tájak és emberek is. Amilyen szenvedélyes és féktelen mohósággal szívta magába a tudásanyagot, ugyanazzal a lángolással szerette azt továbbadni, közölni. Életútját pedagógusként kezdte, ez azonban számára nemcsak kenyérkereset volt, hanem hivatás. A tanítás örömétől még halálos betegen sem tudott megválni. A tanítást mindig többnek érezte és tudta a száraz tanárkodásnál. Rövid szegedi tartózkodása után, 1911-től a debreceni református kollégium tanítóképzőjében tanított, majd 1925-ben Magyarország földrajza és néprajza tárgykörében a debreceni tudományegyetem magántanárrá habilitálta, ahol rendszeresen tartott néprajzi előadásokat egészen haláláig. Tanítványaival igyekezett meleg emberi kapcsolatot kiépíteni. Egy-egy félév végén mindig megjutalmazta őket azzal, hogy kirándulást szervezett és vezetett számukra a Hortobágyra vagy a közeli vidékekre, de megfordult velük a híres aggteleki cseppkőbarlangban is. Számos iskolai tankönyvet is írt. Különösen földrajzkönyvei örvendtek nagy népszerűségnek. Nemcsak az elemi népiskolák IV., V. és VI. osztályait ajándékozta meg friss szemléletű, új tankönyvekkel, de a tanító- és tanítónőképző intézetek hallgatóit is. Külön kézikönyvet írt a szülőföld ismertetéséről a végzős hallgatók és az elemi iskolai tanítók számára is. Tanítványaiban nemcsak a kultúra terjesztőit nevelte a falu számára, hanem tudatosan igyekezett kialakítani a kutatásaihoz szükséges munkatársi gárdáját is.