Dankó Imre szerk.: A hajdúk a magyar történelemben III. (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 28. Debrecen, 1975)

Rácz István: Hajdúszabadság a második jobbágyság rendszerében Magyarországon

pusztulás szélére jutottak s otthonaik elhagyására kényszerültek. De a hajdúszabadság különböző formái mindazon elemeket vonzották, akik feudális kötöttségeik leoldozására törekedtek s társadalmi felemelkedésüket más úton nem remélhették. A két király egymás elleni küzdelme, a Habsburg-török háborúk, az állandósult végvári harcok pedig kínálták a katonaéletet számukra. A hajdúság fejlődése során származási helyét illetően is változott. A pásztor-hajdúk, majd a katona-hajdúk első nemzedéke a kialakult történeti helyzetnek megfelelően, döntően az Alföld török által megszállt területeiről származott. Az előbbieket még a nincstelenség szegődtette nagygazdák szolgálatába, míg az utóbbiakat a török kényszerítette futásra és a kard forgatására. A XVI-XVII. század fordulójára azonban a hajdúság már elsősorban nem a hódoltsági parasztság soraiból került ki. Benda Kálmán gondos névanyagvizsgálat alapján arra a megállapításra jutott, hogy „nem a nemzedékek óta pusztuló Alföld volt tehát a Bocskai-kori hajdúság bölcsője, hanem a tizenöt éves török háború során feldúlt alföldi peremvidékek, a török uralom alá került Nagykunság, Heves déli része, Békés keleti szegélye és méginkább az oszmán megszállást ekkor még elkerülő, az említett területekkel szomszédos Bihar, Szabolcs, Zaránd és Arad megye". Magyarországon a hajdúság kiteljesedésének korszakát a XVI. század közepétől a XVII. század közepéig számíthatjuk. E korbeli létszámuk meghatározására ugyan történtek már kísérletek, ezek azonban ezidáig - beleértve saját kísérletemet is - nem vezettek megnyugtató eredményre. Biztosan csak azt tudjuk, hogy a XVI-XVII. században csaknem félszáz végvárban teljesítettek szolgálatot, száznál több jobbágyfaluban éltek hajdúk, s Bihar vármegyében 20, Szabolcsban pedig 7 helységet emeltek a különböző fejedelmek hajdú-oppidum rangjára. Ha meggondoljuk, ez a szám az ország egész településrendszeréhez, 20 ezer falujához és 800 mezővárosához képest meglehetősen alacsony. Jelentőségét azonban nem lehet csupán ilyen mechanikus arányokkal mérni. A hajdútelepülések jobbára az országnak egy tájegységére, a Tisza vidékére összpontosultak, eléggé összefüggő településrendszert alkottak, s katonai erejüket fokozta az egymáshoz való közelségük és így az ország keleti részén tulajdonképpen a végvárrendszert helyettesítették; szabadságuk meszsziről hívogatta a jobbágyokat. A hajdúszabadság a nemesi rendek és az uralkodó hatalom ellenében, de egyszersmind jóváhagyásával, sőt időnként azok védőszárnya alatt terjedt cl. A jobbágyság számszerű apadása, s az ország elégtelen katonai ereje jelentősen elősegítette a röghözkötés időszakában is a parasztok migrációját, amely igen gyakran szökés formájában történt. A fő- és köznemesség között a munkaerőért tovább folyt a küzdelem, s most XVI-XVII. században ennek a küzdelemnek egy külön hajdú szakasza bontakozott ki. A kis- és középnemesek hajdúellenes törvényei nemcsak a hajdúk, hanem a főnemesek ellenállásába is ütköztek. A főurak magánhadseregükbe fogadták őket és pusztatelkeikre is gyakran ültettek más földesúr jobbágyaiból származó hajdúkat, mert - ahogyan megfogalmazták - jobb ők lakjanak rajta, mintsem pusztán álljanak. Az ország védelmi erejének gyengesége pedig a királyt és az erdélyi fejedelmeket kényszerítette a hajdúk zsoldoskatonaként való foglalkoztatására. Természetesen a főrendek és az uralkodók hajdúpolitikáját jelentősen befolyásolta a hajdúk katonai ereje is: felszámolásukra az akkori történeti körülmények között nem vállalkozhattak, ezért inkább maguk mellé igyekeztek állítani azokat,