Dankó Imre szerk.: A hajdúk a magyar történelemben III. (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 28. Debrecen, 1975)

Rácz István: Hajdúszabadság a második jobbágyság rendszerében Magyarországon

mintsem ellenállásukat kihívni. Amikor viszont a török kiűzése után az ország már nem tartott igényt fegyvereikre s a népesség újból feltöltődött és az örökös röghözkötés rendszerét meg lehetett szilárdítani, a nemesi rendek most már közös erővel mértek csaknem megsemmisítő csapást a hajdúszabadságra, csupán a 7 szabolcsi hajdúvárost hagyták meg korlátozott szabadságukban. Az utóbbiak a feudális társadalmi rend 1848. évi felszámolásáig élvezték kiváltságos jogállásukat. Ezek után bármennyire is ellentmondásnak tűnik - levonhatjuk a következtetést: abban, hogy a magyarországi parasztság egy része az örökös röghözkötés rendszerével hajdúszabadság formájában - ha ugyan csak ideigóráig is - sikeresen szembeszegülhetett, a külpolitikai erők alakulása, különösen is a török hatalom fenyegető veszélye döntő szerepet játszott. Ebben az esetben tehát a negatív történeti tényező a parasztok passzív osztályharcának a szelepeit nyitogatta. Az aztán más kérdés, hogy a parasztság felemelkedésének ez az útja - a hajdúszabadság gyakorlása - szükségszerűen zsákutcába torkollott. Magyarországon a hajdúszabadság korántsem volt egyöntetű, széles skálája a jobbágyi állapottól való eltávolodás méreteit fejezte ki. Közös vonása a különböző formájú hajdúszabadságnak az volt, hogy a jobbágyi kötelékeket részben vagy teljesen leoldozta az egykori parasztokról, s ha nem is törvényesen, de a valóságban velejárója volt a szabadköltözködési jog is. A szabad hajdúkat — ezek alkották a hajdúk egyik jelentékeny csoportját - semmiféle földesúri hatalmat nem ismertek el maguk fölött, prédálásból tartották fent magukat s a földműveléstől is teljesen elszakadtak. A végvárakba szegődött hajdúk - ők alkották a másik jelentékeny réteget - a király zsoldosai lettek, a magánföldesúri hajdúk - a harmadik jelentős réteg - főurak magánhadseregébe álltak. Előbbiek a király, utóbbiak a földesúr joghatósága alá kerültek, katonai szolgálatuk fejében azonban a paraszti szolgálattól mentesültek. A végváriak és a magánföldesurak zsoldja azonban leggyakrabban földhasználat volt, ez a két réteg tehát már katonaparasztnak mondható. A hajdúszabadság legmagasabb formáját a Bocskai-féle kiváltságolás jelentette. Bocskai Istvánt erdélyi fejdelem a Habsburg-hatalom ellen 1604-ben indított függetlenségi harcát elsődlegesen a hajdúk fegyvereivel vívta meg, győztesen. A fejedelem katonai szolgálatuk ellenében 10 ezer főnyi csoportjuknak a Debrecen környéki erősen elnéptelenedett jobbágyfalvakban földtulajdont adományozott, oda letelepítette és kollektív nemességgel ruházta fel őket, ami a paraszti szolgálatatások terhe alól való mentességet biztosította számukra. Határaikon kívül azonban nemességük már - az országos nemesekétől eltérően - hatályát vesztette. Az új hajdútelepek - Böszörmény, Nánás, Dorog, Hadház, Szoboszló, Polgár, Vámospércs autonóm közösségeket alkottak, egyedüli felsőségként az államhatalmat ismerték el. E hajdúvárosi közösségek jogilag véglegesen eltávolodtak a földesúri joghatóság alatt maradt parasztoktól. A kiváltságolás tehát élesen elkülönítette a hajdúkat a jobbágytársadalomtól. Most már áthághatatlan távolság választotta el őket a differenciált szolgáltatásokkal terhelt falusi parasztoktól, s a földesúri cenzust fizető mezővárosok parasztpolgárságától. De a társadalmi ranglétrán a szabad királyi városok lakóinál is magasabb szintre kerültek, mert a hajdúkat a városi közösségre kirótt évi cenzushoz hasonló adó nem terhelte. Bocskai kiváltságolása jóval túlszárnyalta a később telepített ún. magánföldesúri hajdúk szabadságát