Ujváry Zoltán: Varia Folkloristica (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 25. Debrecen, 1975)

Halál és temetés két Turóc-völgyi faluban

A bemutatott búcsúztatókból mindenek előtt kitűnik, hogy lényegesen jobbak, gördülékenyebbek a parasztkántor által írt szövegek, mint az első két hivatásos kántori szerzemény. Különösen az 1936-os búcsúztató nehézkes, száraz. A lírai átélésnek megközelítően sincs olyan foka, mint a parasztkántornál. Az 1936-os búcsúztatóban önözéssel találkozunk, ami bizonyos feszességre mutat. Egyáltalán nem kétséges, hogy a parasztkántor jobban átéli az eseményt, jobban bele tud helyezkedni abba a lelki szituációba, amely egy vele azonos fokon álló családi közösséget ért a halállal, a családtag elvesztésével. A parasztkántor búcsúztatóit finom lírai sorok szövik át, a bánatban, a fájdalomban ő is őszintén osztozik, s a búcsúztató megírásával és eléneklésével nem csupán „mesterségét", „emberi kötelességét" végzi. Arra törekszik, hogy a család kívánságának megfelelően a halott mindenkitől elbúcsúzzon. Nagy hibát vétene, ha a felsorolt személyek, hozzátartozók közül valakit kihagyna. A halottnak minden rokonától, hozzátartozójától el kell búcsúzni, bárhol is legyenek, a temetésen megjelent „vendégitől" is. A jelenlevők figyelemmel kísérik, hogy a halott kitől búcsúzik, azaz, a család kiket vétetett be a búcsúztatóba. Feltűnik, ha olyan személy nem szerepel, akitől a kapcsolat szerint búcsúzni kellene. Ez találgatásra ad okot a közösségben. Összességében megállapíthatjuk, hogy a halottbúcsúztatás a család, a közösség szempontjából a temetési szertartás egyik legfontosabb aktusa. A parasztkántorok tevékenységéhez, a búcsúztatók elemzéséhez további megfigyelések nyújtanak majd nagyobb alapot, s lehetőséget az összefüggéseknek, a kapcsolatoknak és a szokás kialakulásának a megállapításához. A temetőbemenet Az udvari szertartás befejezése után a halottat kikísérik a temetőbe. A menetnek külön elnevezése nem ismeretes. így mondják: „Kikísérjük Pali bácsit", vagy „Kikísértük Pali bácsit". A temetőbe mindig gyalog mentek. A koporsó vivéséhez két vagy három iát használtak. Ez a három fa (rúd) erre a célra készült, s a templom fülkéjében tartják, ahonnan a temetéskor elviszik. A halott súlyától függően két vagy három rúdon, négyen vagy hatan vitték a Szent Mihály lován a koporsót. A menet élén egy fiúgyermek (legfeljebb 16 éves korig) halad fakereszttel. Ezt a fekete nyelű fakeresztet úgyszintén csak a temetéseken használják, s a templomban tartják. A keresztvivő után öt iskolás fiú megy. Kettő-kettő egymás mellett és mögött, az ötödik utánuk lépked a sírkereszttel. Mindannyian ministránsruhában vannak. Ezek után megy a pap és a kántor. Őket iskolásgyermekek csoportja követte. Ma már ez elmarad. A sorban azután a gyertyavivő asszonyok következnek, majd közvetlenül mögöttük lépkednek a halottvivők a koporsóval. A koporsó mögött az elhunyt családtagjai, hozzátartozói haladnak és a végtisztességen résztvevő emberek, asszonyok, lányok, legények vegyesen. A koporsót aszerint, hogy ki a halott, férfiak, nők, legények, leányok stb. vitték. Házas férfit házas emberek, asszonyt az asszonytársai, legényt a barátai, leányt úgyszintén, kisgyermeket iskolás fiúcskák, vagy leánykák vitték. A menet énekelve végighalad a falun. Útközben nem állt meg a gyászoló közönség. Ez alkalommal, amíg a menet elhaladt, az üzletet, a kocsmát bezárták. Ha az úton valaki szekerével szembe találkozott a menettel, félrehúzódott, utat engedett, kalapját leemelve várta meg, amíg a gyászolók elhaladtak.