Csorba Csaba szerk.: Mészáros Károly önéletrajza (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 22. Debrecen, 1974)
Önéletrajz
fogadták, és azonnal számos glossariumok kíséretében ki is nyomatták. De bezzeg nem ily hatást tett az a juratus-világban! Sokan politikai apostasiát s kétlelkűséget olvastak ki czikkemből s azért szerfölött boszankodtak, hogy miért nem a „Pesti Hírlap-ban" közöltem azt. Megrendült egész reputatióm, s e tettemnek hatása volt egész politikai életemre, melyet sok oldalról még mai nap is érzek. Én meggyőződésből írtam és cselekedtem, de belátom: hogy megbocsáthatatlan hibát követtem el. Többre kellett volna pályatársaim bizodalmát becsülnöm s vagy úgy cselekednem mint ők kívánták, vagy mit sem tennem és írnom. Belátom, hogy különösen az ifjúkorban, az elvhiányt jellemszilárdsággal kell pótolni, különben kortársainkra minden hatást elveszítünk. Én is igen sok barátomat veszítettem cl e meggondolatlan tett miatt, és helyre ütöttem volna, ha már késő nem leendett vala. S aztán nem csak megbántam de szégyeltem is az egész dolgot. Ily kínos pillanatokban, - mondhatom olyasmit érez az ember, mintha újra kellene kezdenie az élepályát. Valóban, ha becsülettel tehettem volna, egészen visszavonultam volna a politikai élettől; - de az e korban, midőn mindenki kényszerített színt vallani - lehetetlen volt. S így nem maradt egyéb hátra, mint pályatársaim töredékeit egybegyűjteni, a háborgó jurátusokkal szemközt, párttá tömörítni, s valamely erősb zászló alá szegődni. Ily zászlót nem sokáig kellett keresnem; várva várt már az bennünket a ,,Gyüldében", a conservativok és clericalisok ezen elhírült clubbjában, hová engem szintén Hunyady vezetett be, én pedig mintegy 2-300 juratust, mint elvtársaimat. Leírhatatlan az öröm, mellyel bennünket s kivált engem - a conservativek és pap urak fogadtak. Mert hát e percztől kezdve ők is bírtak már „ifjúság"-ga\, s ez által mintegy megszabadultak a magtalanság átkától, és tért nyertek a közvéleményben. Bevezető beszédemet a „Nemzeti Újság" ezer meg ezer példányokban nyomatta ki s küldte szét az országban; a „Gyülde" pedig minden héten nagyszerű lakomákat rendezett számunkra - saját költségén. Ez persze, egy neme volt a politikai toborzásnak; de megvallom, hogy bizony, nem valami tiszteletre méltó neme. A Gyüldei fiatalság ugyanis csakhamar nem elvs meggyőződésből, hanem kenyér- és hivatalvágyból gyülöngött e clubba s a conservativ zászlók alá; s miután a „Gyülde" urai csakugyan hivatalokkal és előmenetelekkel is kecsegtették a belépő ifjakat, ezeknek csak politikai erkölcstelenségét, szolgalelkűségét s hiú nagyra (vá)gyásait táplálta. S aztán, valamint ezen clubb fiatalsága méltán kárhoztatandó, hogy saját ifjúkora eszményi válágától elfordulva, politikai bérenezczé aljasult, maga a „Gyülde" a fönebbi fogások által nem mint tanintézet, de mint politikai bordélyház tűnt fel a közvéleményben. Ezokból, s méltán is, írta róluk a szintén fiatal Petőfi: „Mily ifjúak vagytok - s mily hamar rothadtok,' 24 - és szintén, ama lakmározások, csábítások és hitegetések miatt vált aztán a „Gyülde" oly gyűlöletessé s megvetette, hogy midőn Pest utczáin egyik czipészinas a másikkal összeveszett s valami gyalázatos névvel akarta boszantani, így kiáltozott utána: „Te gyülde, te gyülde!" Az ellenzéki jurátusok pedig, ily feliratú czédulákat tűztek föl lopva gombostűvel az utczán vagy közhelyen megjelenő gyüldei ifjú ruhájára: „Gyülde féreg". Mindezen szétszórakodó állapotban, megjött végre annak is az ideje, hogy ügyvédi censurámat letehessem. Megvallom, hogy én mindez ideig csak poly-