Csorba Csaba szerk.: Mészáros Károly önéletrajza (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 22. Debrecen, 1974)

Önéletrajz

histor irányú s journalisticai nevelésben részesültem, s hogy a jogi tanulmányokat csak azért tanulmányozám, miszerint - Vörösmarty tanácslata nyomán kenyérbiztosító pályám is lehessen a jövendőre. Szemeim tehát, még mindig a múzsákon függöttek, s dacára az ábrándos szellemi iránynak, pályatársaim mégis, engem kitűnő juristának tartottak. így történt, hogy sokan arra is fölkértek, miszerint a censurára őket is készítsem el. Acsády Sándor és Kallás Lajos voltak, e téren a legkitűnőbb magán docensek, s én lettem akkor a harmadik, kit mint amazokat, a „juratus-világ" a ,,pater jurat or um" czímével tisztelt meg. Letettem tehát magam is, s letétettem correpetenseimmel is, az ügyvédi censurât, kitűnő, fényes calculusokkal, - miként ezt ügyvédi oklevelem is igazolja. Megnyervén ügyvédi oklevelemet, bár a Hunyadyház erősen marasztott, sőt rendes fizetésemen kívül ioo holdnyi szántóföldet ígért jutalmul, ha még tíz évet említett növendékeim oktatására szentelek - búcsút vettem e nemes háztól, s azonnal irodát nyitván, megkezdtem az ügyvédi gyakorlatot. E kezdet azonban nem nagy sikert mutatott -, mert Pesten már akkor is megkívántatott az ügyvédi szerencséhez, hogy az embernek különösen a kereskedelmi s iparvilágban nagy ismeretsége, vagy 10-12000 frnyi tőkepénze lett légyen, ami a fényes föllépés s a hitelalapítás főfeltételc. E feltételeknek én egyikével sem bírván, újólag az irodalom mezején voltam kénytelen mindennapi kenyeremet beszerezni. A „Nemzeti Újság" s a „Jelenkor" részeltettek ekkor rendes díjazásban. Némely nem álmodott kellemetlenségek azonban ez állapotban is fanyarokká tevék napjaimat. Az egyik lapnak szerkesztője t. i. bizonyos féltékenységgel kezde reám nézni, arról gyanúsítván, mintha az ő szerkesztői állására vágyakoznám - ami pedig épen nem volt igaz; - a másik pedig, daczára fáradhatatlan munkásságomnak, boszantásig czudarul fizetett. E sivár helyhezetből tehát mindenáron menekülni óhajtván, azt forgattam elmémben, ha nem jobb volna-e H. Doroghon, mint gyakorló ügyvédnek, szerencsét próbálni. Ez idétte H. Dorogon csak egy gyakorló ügyvéd volt, s ez is inkább mezőgazdászattal, semmint peres ügyekkel foglalkozott. Lerándultam tehát szülőföldemre (1846) s mintegy kémszemle alá vettem az ottani helyviszonyokat. De fájdalom, ezeket nem találtam kielégítőnek, mivel a vidék népe, habár nagyon szeretett is fűvel fával perlekedni, az ügyvédet épen nem szerette fizetni. S aztán az is kellemetlenül sérté önérzetemet, hogy habár mérhetlenül magasb műveltségben állottam ottani kor- s pályatársaimnál, alacsony származásom, s az ottani paraszt aristocratia kiállhatatlan gőgje, előítéletei s irigykedései miatt politikai jövőre sem számíthattam. Valóban, az élet gondok s hányatások között, nem egyszer kezdtem bánni, hogy az egyházi pályától elváltam. Mit tevő legyek, merre forduljak? E kérdések ostromiák, mindennap, agyamat. Egyszer csak levelet kapok Pestről mit ekkor legkevésbé sem vártam -, s e levélben maga a Gondviselés felelt meg aggódó kérdéseimre. A levélben az adatott értésemre, hogy engem gr. Zichy Henrik, Mosony vármegye főispánja, e megye tiszti alügyészévé nevezett ki! Másnap azonnal elrohantam H. Doroghról. Szükség, hogy sorsom ezen peripetiáját is megmagyarázzam. Amiként említem, az ország fiatalságának nagyobb része ez időben, az ellenzéki párthoz tartozott. Ebből az következett, hogy a conservativ vagyis kormánypárt nem csak a karzati közönségekkel szemközt, bírt csekély számú tolmácsok- és tapsonczokkal, - de a megyékben még akkor is, ha itt vagy amott