Csorba Csaba szerk.: Mészáros Károly önéletrajza (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 22. Debrecen, 1974)

Önéletrajz

Pécs, mely még ma is büszkén mutogatja ama két ezredéves római erődöt mely mostani székes egyházának alapját képezi s hol Péter király hamvai nyugszanak; e város, hol a török szultánok mecsetromjait, a bujdosók menyhelyeül szolgáló rejtelmes barlangokat most is égő kíváncsisággal látogatja az utas, történelmileg, fénye, lakosai száma s gazdagságára nézve a mohácsi vész előtt, hazánk legvirágzóbb városa volt, s ez okból lett közmondássá: „a magyarnak Pécs, a németnek Bécs". E város valamint ma, úgy ottlaktom alatt, főleg a népiségi viszonyok szempontjából igen érdekes tanulmányul szolgált s szolgál mind az ethnograph mind a historicusra nézve. Pécsnek lakosságát leginkább németek, bosnyákok, ráczok s magyarok képezik, kik külön külön tömörű csoportokban, mind megannyi városrészekre oszlanak. E városrészekben a különböző népfajok még az én ottlaktomban is saját nemzeti szokásainak s erkölcseik szerint éltek. S a lyceumi és gymnáziumi tanuló ifjúság szintily nemzetiségi tömbökre oszolva, feszesen el volt egymástól szigetelve. Ez engem, ki a pesti egyetem polyglott polgárai közt is eleven nyilvánulásait láttam már a magyar nemzeti közszellemnek, ki Kossuthnak lelketébresztő iratai, hírlapi czikkei s hazafias irányának varázsától egészen át voltam hatva, nem kis mértékben bántott volt. Tanulótársaim közt azt indítványoztam tehát: alakítsunk egy önképző magyar egyletet, hogy így a nemzeti szellemet legalább az iskola falai közt fölébresszük. Azonban, alig, hogy az eszme megpendült, a rácz és illyr tanulók is hasonló egyesülésre lelkesülvén maguk közt, az elöljáróság, különösen pedig az akkori püspök Scitowszky János intésére, ki később esztergomi prímás lett - egyleti kezdeményezésünket mindkét részről betiltotta. Engem magához hívatván húsz forinttal ajándékozott meg, csak hogy nyugton maradjak, lelkemre kötvén az is, hogy Kossuth irományait soha ne olvassam. ,,Ez a diabolicus (ördöngös) Mészáros egy valóságos kis Kossuth, ez még zavart csinálhat a fiatalság között; vigyázni kell reá" - monda tanáraimnak. Mindezen legkevésbé sem ütődtem meg; tudván, hogy Scitowszky egy valóságos pansláv s obseurans ember, ki bizony haldokló ágyán se kérte a sorstól Göthe szerint: ,,több világosságot!" Inkább fájt az: hogy maga a tanuló ifjúság is csakhamar kihűlt az egész eszme iránt, s üres idejét leányozással korcsmázással s kártyázással vesztegette el. A particularismus itt 1842 körül még erős lábon állott; a színészek közöl is csak a németek tudták magukat fönntartani. A vidékiesség s a faji elszigeteltség hazaiságot igényelt magának. Ah ti provincziális lángelmék, ti szegény politicusok! - gondolám magamban. Nektek azon esetben volna tán kedves egyetlen a haza, csak akkor nem szakgatnátok s tépnétek föl talán tartományokra, vidékekre, tájékokra, szokásokra s fajzatokra, ha egy darab szirtből állana tenger közepén, mint Odüsszeüs Ithakája? Ti Illyriát, Panszlaviát, - Daco-Romániát, Rutheniát s Szerbiát akarnátok csinálni belőle, s észre sem veszitek, hogy olyat darabolnátok föl, ami annál könnyebben darabolható, mert nem szirt, s nem kevésbé van kitéve mindamellett a hullámok csapkodásainak, mint akármely porhatag sziget az óceánon. Reményljünk azonban az időtől. Majd eljön a mi hazánk Odüsszeüsa is egykor, ki egyiránt fogja szeretni a kenyértermő síkot, a bor-ontó szőllőhegyeket, a dinnyés Nyírséget s a makkos Bakonyt; fogja pedig szeretni annálinkább; mert a szeretők száma naponta fogy, látván hogy a hon anyakeblén táplálkozó fajok osztakoznak a hős szerzők hagyományán, miként ku-