Csorba Csaba szerk.: Mészáros Károly önéletrajza (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 22. Debrecen, 1974)

Önéletrajz

föl a maga privát conditióit mind nekem adta át, s így kiélhetésem már előre biztosítva lőn. S fokozta rgaszkodásomat ezen városhoz már azon körülmény is, hogy mihelyst a tanároknál magamat bemutattam s beírattam, azonnal mintegy 35-40 tanítványom jelentkezett magán órákra, mi miatt a különben igen becsületes Lachnerék házától búcsút vévén, a Lyceum fényes s nagyszerű épületének tövében fogadtam ki egy kényelmes szállást, hol a rendes tanórákon kívül, mintegy párhuzamos tanfolyamot nyitottam s tartottam tanonczaimmaí s correpetenseimmel. Tanonczaim s correpetenseim közöl nevezetesebbek voltak: báró Dőry Gábor tolnai első alispán két fia (László és Elek) gr. Pejácsevics Péter fia; Xántus János, ki most egész Európában a legnevezetesebb utazók s természettudósok közé tartozik,-- Vészics Antal, Pataky Lajos, Kacskovics Mihály, Mérey László, Botka Mihály, Emmerling József Zimonyból, s több mások. Tanáraim közöl csak Jónás Józsefet, a későbbi nagyprépost s egy latin nyelven írt jeles természetrajzi mű szerzőjét, - Plitzner Antalt, s Haas Mihályt említem meg, ki ekkor a történelmet tanítá, s egyszersmind a püspöki és lyceumi Könyvtár őre volt, s ki engem már ekkor őszinte barátságra méltatván, e barátságot még akkor is hűen megtartotta irányomban, midőn már szathmári püspök s belső titkos tanácsos lőn. Mondhatom pécsi életem volt deákkorom fénypontja, de annyiban meddő mégis, hogy az ifjúkor örömeit, valóban még ekkor sem élveztem. Nem is volt rá időm. Előttem nagy czélzatok lebegtek, s képzeletem kaleidoskopján a hír és dicsőség örömországa fénylett át. Összevissza tanultam és olvastam mindenfélét; csaknem egészen lefordítottam Baio Verulamino jelesebb műveit s Bruih János nagyszerű bölcseimi történelmét. Rendszeresen kezdtem tanulni rajzolni festeni (Wandrák Károlytól), s hegedülni; de időhiány miatt csak néhány hónapig. Belefogtam a franczia nyelv tanulásába is, s míg a reggeli deák misét tartották s mások imátkoztak, én az alatt franczia könyveket olvasgattam, mig egyszer, egyik tanárom rajtakapván, kicsapással fenyegetett. Ennyi elfoglaltatás és szétszakadozottság mellett iskolai tanulmányaim közöl csak kettőből lettem eminens: t. i. a magyar és görög irodalomból, mit később egészen elhanyagoltam. Mindezen zagyvalékos pécsi tanulmányaim eredménye az lőn, hogy egy könyvet írtam, illetőleg szerkesztettem össze, mindenféle olvasmányaim s tüzes képzelmem rendezetlen hombárából. E munka czíme: „Eszmék, az élet ezéIáiról". Megjelent 1842-ben. E munkát én még kéziratban Majláth György, akkoron baranyamegyei alispánnak mutattam be, s kértem, hogy ha kinyomatásra érdemesnek tartja, legyen Maecenasa. A fiatal s népszerű alispán (alig 23-24 éves) átolvasván munkámat, saját költségén kinyomtatta a pécsi, jól fölszerelt püspöki lyczeum nyomdájában. Majláth Gy. később baranyai főispán, aztán m. kir. udvari főkanczellár lett. ma pedig országbíró. Munkám elkelt majd egy szálig, s én csaknem oly hírre vergődtem mint valami táltos. Különben e munka, mai eszemmel megítélve, nem volt egyéb egy ügyes tol 1kísérletnél. Rendszer ugyan nincs benne, de olvasmány elég; jó nyelv, és szabad szellem, mi fiatalkorhoz leginkább illő. Ebből az következik: hogy a kezdő, fiatal írókat sem kell mindjárt agyonbunkózni ; mert hiszen senki sem ugrik ki kellő fegyverzettel Minerva módjára Jupiter fejéből; s a fiatal lélekben ha nincs is elégséges tudomány és rendszer: lehetnek termékeny, nagyon növendő eszmék és érzelmek, melyeknek gyümölcseit még a fásult aggkor reszketeg ajkai is édesen ízlelik. 3 5