Csorba Csaba szerk.: Mészáros Károly önéletrajza (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 22. Debrecen, 1974)

Önéletrajz

már nehézség nélkül olvashatám. Czélom volt Olaszországban folytatni iskolai pályámat, részint hogy országot világot láthassak, részint hogy a narancsok és olajfák e szép honában Dante és Virgil sírjait és megkoszorúzhassam. Bekövetkezvén az iskolai szünnapok, ismét a mindennapi kenyér gondjaival kelle küzködnöm. Ilyenkor t. i. nem szoktak istructorokat tartani s a szegény deákoknak ezeket átélni a legnehezebb föladat, s nekem is azzá vált, mivel stipendiumom sem érkezett meg Ungvárról, mivel itt az illetők nem tudták, hogy hol tartózkodhatom, egy tanulótársam pedig arról értesítvén őket hogy már Olaszországba utaztam csak a beállott iskolai év második havában juthattam ahoz t Pécsett. Ezen szünnapok alatt ismerkedtem meg a regényes életű s nagy nyelvtudós Mátyás Flóriánnal,0 a város erdejében töltött ácsorgásaim alkalmával, ö már akkor okleveles ügyvéd volt, s több évi kóborlásai után, miután Olasz és Görögországot bekalandozta, Pécsett szándékozott végleg megtelepedni Csakhamar benső barátságba lépvén vele, nagyon édesgetett Pécsre, hová átköltözni én annál hajlandóbb voltam, mint ugyancsak ő általa egy Balogh Károly nevű pécsi íróval is ismeretségbe jöttem, ki a „Pécsi Aurorát" szerkesztette s melybe én is dolgoztam.1 Szeptember vége felé csakugyan szedtem vettem sátorfámat s megindultam Pécsre, mintegy két-három forinttal. Ezen peregrinatiomban akadt egy útitársam is Váczról, ki leginkább azért szegődött hozzám, mivel reményelte, hogy mivel már nekem különben is vannak Pécsett ismerőseim, neki is szerzendek conditiót. Ö jól tudott hegedülni, s keveset én is. Fölkerestünk tehát a Dunaparton egy gabonaszállító hajót, s ennek tulajdonosát fölkértük, hogy szállítson bennünket Mohácsig (ő Zimonyig vala meendő) mi pedig, miután pénzünk nincs, muzsikálni fogunk a hajós népnek. Az ajánlat megtetszett a gazdának, s minket nem csak hogy leszállított Mohácsig, hanem étellel s itallal is bőven ellátott. Megérkezvén Mohácsra, siettünk szállást keresni mindenek előtt, s e czélból először is a róm. kath. plébánost kértük meg. Ez azonban rútul kipiszkolt bennünket, - ő, úgymond, - csavargók számára nem szokott szállást tartani. Elmentünk aztán a református tanítóhoz, ki nem csak hogy a legszívesebben fogadott bennünket, dc másfél napig folyvást vendégelt, s útra tarisznyánkat is megrakta mindenféle elemózsiával. Én ez idő óta nagyon kezdtem bosszankodni a pápista papokra; mert ez már a második eset volt, amidőn felebaráti szeretet helyett csak lelketlenségöket éreztették velem. Föl is tettem magamban, hogy bármi inkább az életben, de pap soha sem leendek. Végre, Mohácsról, Pécsre szerencsésen begyalogoltunk. Első dolgom volt mindenekelőtt Balogh Károly czimborámat fölkeresni, ki ép ez időben házitanító volt több háznál s Lechner János nevű püspöki ispánnál lakott, a város kellős közepén. Hozzá szállásoltam tehát minden teketória nélkül, s minthogy akkor Pécsett szüret volt, ő általa bemutatva több polgári s úri családnál megjelentem a szüreti lakomákon. Mindenütt szíves előzékenységgel, mértéket nem ismerő vendégszeretettel fogadtak. Nem ok nélkül történt tehát, hogy Pécs nekem, gyönyörű vidékével, vendégszerető népével, szép leányaival azonnal megtetszett. Természetesen történt az is, hogy itt végleg megtelepedni annál inkább szándékom volt, mert Balogh K. barátom önálló növeldét állítván