Csorba Csaba szerk.: Mészáros Károly önéletrajza (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 22. Debrecen, 1974)

Önéletrajz

tétben vásott s kicsapongó jellemű, s az én társaságom, ki dicsekedés nélkül legyen mondva, a legpéldásb életű ifjak közé tartoztam s ki nevezett correpetensemrc jóformán nagyobb befolyást tudtam gyakorolni mint saját szülei, fölösleges nem, sőt inkább jövőre is jótékony leendett. De megtörtént, s én egy polgár házának szerény födele alatt valék kénytelen meghúzni, csupán élelmezésért, szintén mint házitanító. Ez rám nagyon kellemetlenül hatott; mert az emberi szívjóságról eddig sokkal magasb képzeteim valának, amilyennek azt tapasztalni kezdettem. Daczára a kellemetlen helyhezetnek, melybe jutottam, az iskolai évet mégis csak bevégeztem, becsületesen. Későbbi életpályám s socialis tevékenységemre nézve már ekkor biztos jelzésül szolgált, hogy mindjárt a tanév kezdetén, nem szűntem mindaddig nyugodni, míg az egyetem tanulói között egy önképző illetőleg irodalmi társulalatot nem alakítottam, melynek kiválóbb tagjai akkor: Jura György, később mármarosmegyei főjegyző s országgyűlési követ, Madács Imre, az Ember tragédiájának szerzője; Lachner Sándor szép tehetségű költő Ignyátovics Ignácz szerb publicista és követ, Zalay Imre, Romanecz Sándor, Sziklay Lipót, - s többen tagjai valának. Főleg irodalmi művek szerkesztésében, s szavalásokban gyakoroltuk magunkat. Ugyanez időben, már mint rendes munkatárs, sokat dolgoztam az akkoron dr. Nagy Pál által szerkesztett „Nemzeti Űjság"-ba; írtam azon kívül egy rakás verses költeményt s néhány színművet is, melyeknek hogy valódi belbecséről meggyőződhessem s hivatásom iránt tisztába jöhessek, a magyar költők fejedelméhez: Vörösmarty Mihályhoz vittem el, - kérvén őt, hogy olvasná át s mondaná meg felőlük őszinte ítéletét.

18 Vörösmarty, - ki akkor a Zöldkertutczában, a Jankovics féle ház második emeletén (8-ik szám alatt) lakott, a legnagyobb szívélyességgel és nyájassággal fogadott, azonnal lenyomott egy karos székbe, s minthogy épen Bajza József, Gaal József és Gyurmann Adolf

19 előkelő magyar írók is nála voltak akkoron s kedélyesen pityizálgattak engem is megvendégelt, s azzal bocsájtott, el, hogy két hét múlva kimondandja ítéletét munkáimról. Én alig vártam a két hét lefolyását, azonnal siettem hozzá, hogy véleményét meghallgassam: „Kedves öcsém, - monda angyali jósággal s oly hangon, mintha valami hárfa bájdallamát hallaná az ember -: tebenned van költői ér s még kitűnő író is lehet belőled; de tanácsolom, az írói toll mellett válasz magadnak kenyér pályát is, légy orvos, ügyvéd vagy mérnök egyszersmind; mert a mai világban mint csupán magyar literátor, meg nem élhetsz. Látod, én is literátor vagyok, - s még becsületes gatyamadzagom sincs." így szólt a magyar bölcsészet első papja, s igaza volt: mert csakugyan akkor öltözködvén föl, láttam, hogy valóban nincs gatyamadzaga. És én, ezen atyai intés után ritkán is foglakoztam már a lant zengő idegével, s miután Werner philosophiai művének fordításánál a múzsák legkomolyabbika, a philosophia lánczolt magához: a bölcsészeti tanulmányokra adtam magamat. Kedvencz olvasmányaim voltak ez időben a magyar irodalom termékein kívül: Vernlami Baco munkái, Schelling s Fichte phisosophiája, Descartes, Kant, Spinoza s más hírneves bölcsészek. Hegel nyelvét és rendszerét nem tudtam megérteni, aminek egyik oka az is volt, hogy a német nyelvben még igen gyönge voltam, s így leginkább a magyar és latin irodalom termékeire voltam szorulva. Megtanultam időközben olaszul is, és pedig oly sikerrel, hogy Petrarcha rímeit, Bembónak Velenczéről írt munkáit Metastasiot Tassot s Boccaciot