Csorba Csaba szerk.: Mészáros Károly önéletrajza (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 22. Debrecen, 1974)
Önéletrajz
magamtól, s híven követem a tanácsot, melyet Chatam lelkes neje önfiának adott vala: „reculer pour mieux sanier" (visszalépni, hogy nagyobbat ugorhassunk). Elhatároztam tehát, hogy mindenesetre concurrálni fogok papságra, annálisinkább, minthogy bevétetésemre nézve már előre biztosítva valék Ungvárott is. De ezt egy nagy baj akadályozta ismét, az tudniillik: hogy nem volt útiköltségem . . . Hogy tehát útiköltséget teremthessek mielébb, berándultam Debreczenbe, s ott ezüst órámat eladván egy uzsoráskodó pénzhajhásznak, kaptam értté 13 forintot, s ezzel visszatértem H. Dorogra, előfogatot bérlendő Ungvárra. H. Dorogon egy útitársam is akadt - Petrus Péter — okleveles ügyvéd, ki már akkor vagy 30 éves férfiú lehetett, s aki miután 5-6 évi küzdés után hiába várta volna mint kezdő ügyvéd Nagyváradon a szerencsét, szintén arra tökélte el magát, hogy az egyházi élet biztosabb révébe vonuljon, s velem együtt concurráljon. Midőn Uungvárra megérkeztünk s a pályázók közé beírattuk magunkat, az elöljáróság engem, mint fcjlcttlen fiatal gyerkőczöt figyelembe sem akart venni, azt hívén, hogy én Petrus Péter fia vagyok. Csak midőn tanodái bizonylataimat bemutattam s nevemet megmondván, vettek, az elöljárók szemei mintegy kereszttűzbe kérdezvén: ,,hát, csakugyan te vagy az a Mészáros Károly?" Megtörvén a concursus, minden akadály nélkül bevettek papnak engem is Petrus Pétert is; engem nevezetesen stipendiumra, szabad választásomra hagyván, hogy a philosophiai s jogi tanulmányokat bárhol végezhessem Magyarországon. Concursus után tisztelegni akartam a püspöknél, hogy megköszönjem neki a kegyes pártfogást, miszerint engem árva s elhagyatott fiút papnak bevett, s megkérjem, hogy bölcsészeti s jogi tanpályámat Pesten folytathassam; de a vén kamasz Petrus Péter nem akart velem jönni, mivel bátorsága, de talán inkább azért, mivel nevelése nem volt. így .hát egyedül magam nyitottam be a püspökhöz, ki engem igen nyájasan fogadott ugyan, de aki egyszersmind atyailag megrótt, hogy miért nem tanulom meg az orosz nyelvet, miután g. k. szertartású vagyok, s ezen nyelv nem csak egyházunkban, de az életben is nélkülözhetetlen közeg. „Te, úgymond - még nagyon fiatal gyerek vagy, s jövődre nézve éppen nem czélszerű, hogy üres óráidat irodalmi, s éppen magyar literatoroskodási dolgokra vesztegetted; jobb lenne ha inkább oroszul tanulnál; mert az orosz nyelv által még Oroszországban is úr válhatnék egykor belőled, mint Balugyánszkyból. Aztán nem is illő oly dolgokra fecsérelni idődet, s oly pályára tolakodnod föl (érte az irodalmit), melyen kellő haszonnal csak a koros, tapasztalt férfiak mozoghatnak sikerrel. Nesze, itt van Mrázovics grammaticája; ebből is megtanulhatod a szláv nyelvek elemeit. S aztán jól viseld magadat; elmehetsz." Én távozván a püspöktől, következő gondolatokat forgattam agyamban, melyek tán ma is bírnak némi értelemmel: Ha vájjon hiba gyanánt róvhatni-e föl valakinek zsenge ifjúkorát; azt nem akarom elhatározni; de annyit tudok, hogy az öregség megvetésre méltó, ha az az ifjú kebelnek a maga rideg prózaiságában példányul, eszményül nem szolgálhat. Én köszönettel fogadva a püspök „paterna monitáit", még inkább elhatározám magamban, hogy azért is csak a magyar irodalomnak fogok élni mind halálig; mert én gör. kath. vagyok is ugyan, de orosz nem, s származásom emlékét panszlavisticus apostasiával beszennyezni nem fogom soha. Nem mondom, hogy ha orosz vidéken születtem s növekedtem volna, ezen nyelvet
