Csorba Csaba szerk.: Mészáros Károly önéletrajza (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 22. Debrecen, 1974)

Önéletrajz

is, legalább tudományos czélokból, meg nem tanultam volna; de miután erre nekem fiatal koromban sehol alkalmam nem volt, nem veheti senki rossz né­ven, hogy a helyett alkalmasb körülmények s helyhezetek között az európai műveltebb nyelvek tanulására fordítottam inkább stúdiumot. Bevégezvén a concursust (1839), alig vártam, hogy Pestre utazhassam, s ott színre láthassam Vörösmartyt, Horváth Istvánt, Bajzát, Jósika Miklóst s más nevezetes írókat. 12 Életkorom ezen ábrándos korszakában, melyben lelkem csak a remény és képzelet tündéreit szerette szemlélni, csak az írókat tartottam bölcs, és becsületes embereknek. Ebben ugyan nem csekély csalódás rejtezik ­de azt mutatja mégis, hogy az ifjúkor szűz fogalmai, melyeket még meg nem fertőzhetett az élet nyomorú földiessége az emberi nem állatisága, s az emberi természet végtelen töredékenysége -, talán helyesb mérvéül szolgálnak az írói hivatásnak, mint azokéi, kik az íróban is valami közönséges mesterembert, spe­culanst, vagy üzletembert szeretnek szemlélni. Hogy útiköltséget szerezhessek Pestre, berándultam ismét Debreczenbe, s ott azon reményben, hogy ezt kimódolhatom, Zsebők József városi főorvos házához szállván, ugyancsak az ő gyermekeit tanítottam újólag mintegy négy-öt hétig. Midőn azonban már útramenendő valék nem kaptam jutalmul egyebet, mint néhány ócska ruhadarabot s két bankó forintot. Anyámtól s rokonaimtól nem reménylhetvén semmit, ezen capitalissal kelle fölutaznom Pestre. Még ekkor sem vasút, sem töltés nem volt a Hortobágyi pusztán keresztül Pestre, s rend­szerint nyolez napba került, míg az ember közönséges fuvarossal Debreczenből oda érkezhetett. Mindezen sivár kilátások között az vigasztalt leginkább, hogy Zsebők főorvos, kinek a híres országos főmérnök Vásárhelyi Pál sógora volt, megígérte, hogy szeptember hó végén Budára jövend s engem bemutatand Vö­rösmartynak, ki Vásárhelyinek benső, s mindennapos házibarátja volt. Szeren­csémre midőn szekerest kerestem, egy cseh scrfőzővel találkoztam össze (a „Bikában" - debreczeni vendégfogadóban) s öt kóborló deákkal Kassáról, Nagyváradról s Szathmárról, kik azonnal csatlakoztak hozzám a pesti útra, s így közösen azonnal föl is fogadtuk a szekerest, másnap útnak indulandók. Debreczenből egy Kubovics Ferencz nevű tanulótársam is caravanunkhoz sze­gődött, kit annál örömestebb fogadtunk, mivel ő 100 bankó forintot hozott magával, s nekem előre megígérte, hogy kölcsönözni fog, ha pénzemből kifo­gyok. Mint első eminenst, beszédes és nagyon közlékeny fiút, a deák-caravan engem mintegy főnökévé választott magának, azt hivén, különösen, hogy a nagy reményű tagok Pesten, csakis az én ügyességem s ismeretségem által fog­nak conditiókhoz juthatni („Conditio" a mi szótárunkban annyit jelentett, mint házi tanítóskodás, vagy magán nevelősködés). Ezt látván a mi cseh ser­főzőnk, nekem azon barátságos nyilatkozatot tette, hogy az egész úton el fog látni étellel és itallal, csak el ne maradjak tőle. De hogy maradtam volna; hiszen nekem nagyobb szükségem volt őreá, mint nekie én reám. Arra is föl­hívatott, hogy miután ő prágai s most egyenesen Prágába utazik, kísérjem el őt oda, s meg fognak jutalmazni, ö - úgymond , - most magyar nemességet nyert, s beakarja magát mutatni családjának, s hogy azt be is bizonyítsa, mi­szerint ő csakugyan magyar nemes lett, azonnal mégis mutatta magyar dísz­ruháját, kardját és kalpagját, - Pesten is minden nap mutogatván magát új díszruhájában kardosán s kalpagosan - a szamár. Én azonban nem akarván

Next

/
Oldalképek
Tartalom