Csorba Csaba szerk.: Mészáros Károly önéletrajza (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 22. Debrecen, 1974)

Önéletrajz

sőbb elszegényedett majd száz éves öreg, kinek szemeit ugyancsak atyám házá­nál, a halálos ágyon én magam csuktam le. Ezen nagyatyám, kinek egyik test­vére Magyar Simon nagyváradi gör. kath. oláh kanonok, kétségtelen oláh ere­detű nemesember volt, mit onnan is állíthatok, mivel emlékszem hogy ő, - mint akkoron még igen sokan Doroghon - jól beszélt oláhul, sőt e nyelvet anyám is meglehetősen értette. Miután nemességét a Hajdú-Kerületben kétségbe vonták, sőt Szabolcsban sem akarták elismerni, fiai közöl Magyar Gábor pör útján iga­zolta azt. Gyermekei a következők valának: I. János, a franczia háború alatt, ezen század elején, önkéntes közvitéz, ki mint ilyen inaskép egy tábori orvoshoz alkalmaztatván, szerencsés természetes geniejénél fogva a sebészetet annyira eltanulta s oly sikerrel gyakorolta, hogy midőn a katonaságot odahagyta volna, H. Doroghon és vidékén, mint önálló seborvos, minden orvosi oklevél nélkül, a legnagyobb szerencsével működne, s általános népszerűségben és tiszteletben részesülne. Egyetlen fia Lajos velem egykorú, s h. ügyvéd. II. György, kitűnő ügyvéd, szeplőtelen jellemű férfiú, a gr. Károlyi-csa­ládnak jogi igazgatója Makón, később H. Dorogon városi főhadnagy (törvény­bíró). Boldogtalan házassága, melyre ő magát már a férfikor deres napjaiban szánta, korán sírba vitte. Utódai nem maradtak. III. Gábor, ki az I. Napóleon alatti franczia háborúkban, a magyar fölkelő hadseregnél szintén mint katona szolgált s főhadnagyi rangot vívott ki magának. Egy sok oldalú, tapasztalt s lángeszű naturalista, ki miután a bekövetkezett béke napokkal szögre akasztá fegyvereit, a mezőgazdászatnak szentelte életét, s kü­lön íjsen Rácz-Űj-Fehértón tetemes vagyont gyűjtögetett össze. Az 1848-49-^ balvégzeű magyar forradalom alatt azonban, egy részről a Görgey hadcsapatai, más részről a muszkák által csaknem mindenéből kipusztíttatván, H. Dorog'nra vonult, s ugyanott nem kis szegénységben kevés idő múlva el is halt. Két leányi) maradt: Alojzia és Karolina. IV. István, szintén katonáskodó férfiú, mint testvérei, - végnapjaiban me­zőgazda s vendéglős. Fiai : Antal, huzamosabb ideig köztiszteletű városi főjegyző, és Sándor, magánzó. V. Mihály, hasonlóan katona, még a franczia háborúk idején. Vitéz és ritka szépségű férfiú. A marengói csatában ezredesét egy ágyúgolyó halálra szak­gatván, - ennek nejét nőül vette, s kiszökött Észak-Amerikába, hol egy tengeri hajó kapitánya lön s 1840-dik év körül halt el, magtalanul. Vártunk visszaérke­zésére, vártunk hagyatékára, de biz a balsors egyiket ép úgy mint a másikat örökre megtagadá tőlünk. VI. Anna (az én jó anyám). Szegény anyám, ő is azon csillagzat alatt szü­letett, kinek osztályrészül az életben nem jut egyéb, mint szenvedés, nyomor, ínség és csalódás. Ö még alig 5-6 éves leányka volt, midőn anyját (Varga Jú­liát) elvesztette, s midőn atyja, a nem rég gazdag speculans, többszörös buká­sok következtében csaknem koldusbotra jutván elméjében is meggyöngült. Ehez járult, hogy a gyönyörű barna leánykát, kit csodálattal szemléltek a doroghi templomünncpek alkalmával, egy gonosz himlőjárvány, arczának minden ékétől megfosztott. Első nevelését nagybátyja Magyar Simon n.-váradi kanonok vette át, és pedig oly praecedens következtében, hogy midőn nagyapám (Magyar Já­nos) üzleteiben megbukott s neje is elhalt, egy keserű órában mind a hat gyer-

Next

/
Oldalképek
Tartalom