Dankó Imre szerk.: A Magyar Tudományos Akadémia Dunántúli Tudományos Intézete (Pécs) és a debreceni Déri Múzeum együttes tájkutatsái tudományos ülésének előadásai (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 17. Debrecen, 1972)
Varga Gyula: Az Alföld agrárnéprajzi kutatásának néhány kérdése
zad közepétől előbb a szántó, majd a XIX. század második felében a legelők elkülönítésére is sor került. e) A paraszti kézre jutó földesúri földek tekintélyes részét nyilvánvalóan a különböző telkesítésekből adódó területek jelentették. Míg erdő-: és hegyvidékeken ebből a szempontból elsősorban az irtás jöhetett számba, nálunk a vadvizektől, mocsaraktól megszabadított, termővé tett földeket említhetjük elsősorban. Ez különösen a XIX. század második felétől növelte meg egy-egy vidék parasztgazdáinak földállományát. f) Végül a paraszti földhasználat átmeneti, időleges formáját képezték a vákáncsos, erdőtelepítés során nyert földek. A tulajdonviszonyok alakulása részben kapcsolatban van a művelési, gazdálkodási rendszerekkel is. A nagyhatárú falvak, mezővárosok szabadfoglalású földjeiből alakult ki az első tanyarendszer (a későbbi tanyák a tagosítások során keletkeztek). Ugyancsak ilyen helyeken alakulhatott ki a jól ismert extenzív állattartással kapcsolódó kertes, külső-belső legelős, tanyás gazdálkodás. A kisebb határú falukat a szükség már igen korán a kötött, nyomásos rendszerre s a határ minden talpalatnyi földjét kihasználó, intenzívebb gazdálkodási rendszerre kényszerítette. Az alföldi nyomásrendszerek változatosságára Balogh István, Wellmann Imre hívták fel a figyelmet, de a részletes helytörténeti kutatás még sok érdekes variációra deríthet fényt. (Vö. : Molnár Ambrus At. Sz. X. 1968. 514—561. lap, aki a „négyes nyomás"-ra hívta fel a figyelmet. Ezt a formát szerző is megtalálta a Bihar megyei Derecskén.) A kérdést különösen az bonyolítja, hogy ugyanabban a helységben mind a földtulajdonnak, mind a gazdálkodási rendszernek egyszerre, egy időben különböző változatai élhetnek. Ugyanabban a községben, amelyikben van úrbéres jobbágytelki földállomány, lehet közösségi tulajdont képező erdő, legelő, sőt szántóföld, a lakosok kezén lehet saját, szabad föld. A művelési rendszert tekintve a határ egyik részén lehet nyomás-, másik részén szabadgazdálkodás, harmadik részen megmaradhattak az osztatlan közös legelők, lehet terület, amelyeket évenként nyilas osztással újraosztanak, lehetnek zárt kerítéssel ellátott zöldséges-, gyümölcsös-, szőlőskertek, sőt lehetnek a határnak olyan zugai, vízzel körülvett parányi szigetek, mocsaras, vad területek, amelyeket tulajdonviszony szempontjából jó ideig számon se tartanak, de amely családok egész sorának nyújt valamiféle megélhetést (az ismert réti mesterségeken túl gondoljunk csak a vesszőfonók, gyékénykötők, méhészek stb. számottevő táborára). A legújabb agrártörténeti irodalom rámutat, hogy ezek nem csupán léteztek, hanem ezek a tulajdonjogi, gazdálkodási variációk jelentős tényezőt képviselnek. Sokszor az életnek olyan változatosságát tükrözik, melyek az első pillanatra szinte áttekinthetetlenek. Csak példaként hadd említsem azt a kismarjai (Bihar m.) polgárt, aki a XIX. század elején, mint a „nemes város" egy tagja nemes volt (pl. a vásárokon nem fizetett vámot). Mivel a város ,, collective", vagy ahogy mondták, „in corpore" nemes volt, a közösségi földek után szintén nem fizettek adót, de ugyanez a személy magánszemélye után mint városi polgár (cives) már állami adót (contributio, portio) köteles volt fizetni. A városnak azonban nem lévén földesura, a földesúri szolgáltatások alól (pl. nona) mentes maradt. A város
