Dankó Imre szerk.: A Magyar Tudományos Akadémia Dunántúli Tudományos Intézete (Pécs) és a debreceni Déri Múzeum együttes tájkutatsái tudományos ülésének előadásai (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 17. Debrecen, 1972)
T. Mérey Klára: A helytörténetírás történelmi és módszertani problémái, különös tekintettel a délkelet-dunántúli mezőgazdaság-történeti kutatásokra
tisztikai és egyéb, napjainkban világszerte egyre növekvő jelentőséghez jutó tudományágak azonban idővel egyre sürgetőbben vetik majd fel az ilyen irányú kutatás szükségességét, amelytől nem szabad visszariadnunk, noha ennek maradéktalan és jó lebonyolításához egy kicsit néprajzosnak, mindenesetre pedig néprajzi szemlélettel rendelkezőnek is kell lennünk. A kutatás során felmerült több egyéb probléma közül egyet emelek ki, amelynek az ad érdekességet, hogy úgy tűnik, a somogyi fejlődés eltér az országos fejlődés irányától, bár az is lehet, hogy a tulajdonképeni fejlődési irány megoldásának kulcsa rejlik a somogyi anyagban. A jobbágybirtok alakulásának kérdéséről van szó a XIX. század első felében. Ha az úrbéri peres iratokban vagy az adózási ívekben a telekszámok alakulását vizsgáljuk, azonnal feltűnik az a nagymértékű telekszám-növekedés, ami a megyében 1767 és 1812, majd 1846-ig bekövetkezett. (1812ben községenkénti dézsmaösszeírás, 1846-ban pedig a megyei telekszámösszeírás, illetve egy közmunka céljaira készült községenkénti telekszámösszeírás adatait volt alkalmam egybevetni az 1767. évi úrbéri tabellákkal.) Az összeállított táblázatokból kiderült, hogy míg 1767-ben 5520 jobbágytelek volt a megyében, 1812-ben 7084 5/16 „regulázott jobbágyhelyet" és 415 „contractuális dézsmát adó helyet" tartottak nyilván. 1846-ban pedig 7486 4/8 úrbéri telek volt a megye területén. Ezt a telekszám-emelkedést csakis az úrbéri reguláció, a földek pontos, telek szerinti felmérése okozhatta. Érdekes módon azonban mindenütt, ahol a földeket felmérték, a jobbágyok nyíltan vagy titokban szervezkedtek, ellenállást fejtettek ki, vagy elszöktek, tehát ahelyett, hogy örömmel vették volna a telekszám-gyarapítást, lázadoztak ellene. Miként magyarázhatjuk meg ezt a hihetetlennek látszó ellentmondást? Hiszen úgy tűnik, hogy a telekszám-emelkedés jobbágy birtok-növekedést is jelent, legalábbis a földesúr mindenütt önmagát dicsérve jelenti a megyének, hogy az adóalapot emelte. Ugyanakkor a jobbágyság ellenállása az úrbéri rendezésekkel kapcsolatosan esetenként olyan heves, hogy több falu lakossága a halált is vállalni kész igazáért és nem egy jobbágyot utol is ér közülük a halál: kiküldött katonai karhatalomnak esnek áldozatául, puska vagy szurony sebzi halálra őket, vagy pedig Kaposváron, a piactéren megyei ítélet alapján verik agyon, vagy örökös nyomorékká egy-egy vezérüket. Így még ha nem is a gazdasági adottságokból indulunk ki, hanem csak az akkori gondolkodásmódba, a megmerevedett tekintélytisztelet világába képzeljük magunkat, akkor is logikusan következik, hogy a jobbágyoknak „nagyon igazuknak" kellett lennie, ha ilyen heves ellenállást fejtettek ki. S ha a rejtély megoldásának kulcsát keressük, azonnal kiderül az ellentmondás látszólagossága. A megyéhez küldött földesúri jelentésekkel ellentétben, az uradalmi levéltárakban található ügyvédi levelezésekben a gazdaság vezetői mindig azzal érvelve ajánlják a földesúrnak a reguláció elrendelését, hogy ezáltal az uradalmi föld növekedni fog. A jobbágyok eddig a pontosan ki nem mért határokban sokkal több földet bírtak, mint amennyit az urbárium számukra előírt. Így a földek felmérése azt jelentette, hogy az addig általuk használt úrbéri földeken több telek alakult, vagyis emelkedett a szolgáltatás, sőt gyakran az azelőtti jobbágyföldekből a földesúr is kikanyarított magának egy majorságra való birtokrészt. Ez történt több somogyi községben, ahol az ún. pusztákon gyakran telki földek is voltak, amelyeket a földesúr — a rendezés
