Dankó Imre szerk.: A Magyar Tudományos Akadémia Dunántúli Tudományos Intézete (Pécs) és a debreceni Déri Múzeum együttes tájkutatsái tudományos ülésének előadásai (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 17. Debrecen, 1972)

T. Mérey Klára: A helytörténetírás történelmi és módszertani problémái, különös tekintettel a délkelet-dunántúli mezőgazdaság-történeti kutatásokra

során — magánbirtoknak nyilvánított. (Sári pusztán pl. 63 jobbágyház és 14 jobbágytelek jutott gróf Hunyady birtokába, Karádon pedig több telkes jobbágy zselléri sorba süllyedt, amikor két pusztát a födesúr majorsági birtoknak nyilvánított. Itt ez a tény olyan heves ellenállást váltott ki, hogy a községben éveken át foirt az elégedetlenség, amely az elköltözéstől a fegyveres ellenállásig a jobbágyság minden fegyverét felvonultatta.) Másutt a jobbágy nem kapott kevesebb földet, sőt — a holdakat 1500—1600 négyszögöllel számítva — még meg is toldották a jobbágyföldeket, ugyanakkor azonban az addigi jó, száraz és községhez közeli földek helyett nedves szántóföldeket juttattak nekik. Ez történt például a Széchenyi-uradalom egyes községeiben, amint ezt az egyik ügyvédi levél elárulja. A jobbágykézen levő szántóföldek minősége és mennyisége az egész megyében a megyei adóösszeírási ívekből kitetszően jelentékenyen csökkent, illetve romlott. így, miközben a telekszám és utána szolgáltatott robot jelentékenyen emelkedett, a szántóföld területe 1780—1828-ig 163 000 m. holdról 130 000 m. holdra, a rét 74 000 kaszásról (1 kaszás a föld minősége szerint 800—1200 négyszögöl volt) 58 000 kaszásra csökkent. S ha valakit még ezután is kétség gyötört, csak az 1828. évi országos összeírásnak egy, a megye alispánjának levéltárában fent maradt kimutatását kell megnéznie, amely községenként sorolja fel az úrbéri földbirtok csökkenésének mennyiségét 1767-től 1828-ig. További kutatás feladata volt annak megállapítása, mikor kezdődött egyes községekben a jobbágyok ellenállása. Volt, ahol közvetlenül az úrbéri birtokrendezés után még nem mutatkozott elégedetlenség, mert a jobbágyokat leszerelte a több föld, de utóbb, a közös legelő elkülönítése vagy az erdéhasználat kérdésében mégis összeütközésre került sor, s az akkor meginduló per folyamán sok egyéb régi igazságtalanság is felszínre került. Mindenesetre az tény, hogy a telekszám gyarapítása 1846ban a földesuraknak kerek számban 205 800 gyalog, vagy 102 900 igával végzendő robotnappal jelentett többet mint 1767-ben, noha az úrbéri föld mennyisége lényegileg kevesebb lett, mint amennyit a jobbágyok 1767-ben használtak. Ez a kép némileg ellentmond a ma történettudományunkban képviselt és kirajzolt országos képnek, s még nem ismerjük az eltérés okát. Meggyőződésem azonban, hogy a parasztság keserves és mély elkeseredettsége mögött az ő történeti igazságuk ereje lappangott. Legyen szabad még egy harmadik kérdéscsoportot is kiemelnem a két forradalmi esztendő, 1848 és 1849 gazdaságtörténeti eseményei kapcsán. E két esztendő eseményeiről már sokat írtak, mégis maradt egy fontos gazdaságtörténeti probléma. Somogy megyével kapcsolatosan már az 1869. évi ún. földosztó mozgalom tanulmányozása során feltűnt nekem, hogy milyen rendkívül mély gyökerei voltak ott a szabadságharcnak és Kossuth kultuszának. Megvizsgáltam statisztikailag, hogy mit adott a forradalom Somogy megye parasztjainak. S ez a felmérés igen érdekes eredményeket hozott. Mindenekelőtt kiderült, hogy az 1848. évi felszabadító törvényeknek az a felemás intézkedése, amellyel — többek között — a robotterhet és a telkek és házak utáni szolgáltatást válság nélkül eltörölte, az úrbéri jobbágynépességre vonatkozólag — de változatlanul hagyta a szerződéses zsellérekre nézve — megyénkben az egész jobbágynépességnek közül 1/9-ed részét érintette (szám szerint 1351 há-