Komoróczy György szerk.: Hajdúdorog történeteE (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 13. Debrecen, 1971)

III. Politikai szervezet

szerint ő kezeli a város jövedelmeit mint a városgazda felügyeleti hatósága. Az utasítás a továbbiakban arról intézkedett, hogy „az fürmonder az újonnan tétetett városgazdájának minden nevezendő proventusokat. . . különös titulus alatt fogja . . . kezében bocsátani", majd azt írja elő számára, hogy felügyel a vetésekre, a szántók műveltetésére, az épületek karbantartására, a kutakat ellenőrzi, s a város gazdájával egyetértésben tartozik az állatállományt is szaporítani. Az utasítás együttesen 19 pontot tartalmaz. A tisztújításek idején a szenátusba őt külön nem választották be, viszont a jogszabályi rendelkezések szerint hivatalból vált annak tagjává. A népszónok lényegében a gazdag polgárság köréből került ki, és megválasztása a polgárjogú személyek elhatározásán nyugodott, tehát semmiképpen sem volt az összlakosság érdekeinek képviselője, s még kevésbé azoknak a zselléreknek vagy nemtelen tömegeknek, amelyek az osztályharcok során a magisztrátus ellen fordultak. Nincs arra példa a tanácsülési jegyzőkönyvekben, hogy a népszónok a tanácsi határozatoknak ellenszegült volna, de ez a lehetőség elvileg sem merülhetett fel, annyira kötött volt a jogköre. A szenátusnak nem választott, hanem kooptált tagja volt a város jő jegyzője vagy nótáriusa, akit rendszerint két évre bíztak meg, de a szenátusnak joga volt a szolgálat meghosszabbításához. A főjegyzőnek Írástudó, föltétlenül fedhetetlen, tiszteletet élvező személynek kellett lennie, mert gyakran küldték követségbe akár az országgyűlésre, akár pedig külön Bécsbe. A főjegyző fogta össze a hivatali ügyintézést. A beadványokat ő intézte el, az operatív feladatok végrehajtására az ügyiraton ő jegyezte fel a tanácsi határozatokat, ilyen módon személye a város mindenirányú tevékenységében folyamatosan útmutatóvá vált annak ellenérc, hogy a hivatali rendfokozata alapján a tanácsnokok fölötte álltak. Munkakörénél fogva át tudta tekinteni a városigazgatás széles körét. A tanács rendelkezéseinek végrehajtó apparátusában az esküdtek, illetve tanácsosok, vagy más néven -tanácsnokok képviselték az ügyigazgatás különböző ágazatait. A tanácsnokok a XVII. században az ország legtöbb városában „iurati assessores" néven voltak ismeretesek, tehát az esküdt kifejezés akkor nem a nagytanács tagjaira vonatkozott, hanem a szűkebb tanács tagjaira, akik a vezető kapitány majd hadnagy mellett a közigazgatási és bírói munkát látták el. A XVII. szd. végén Debrecenben, majd más városokban is észrevétlenül névcsere történt, minek következtében a továbbiak során a hivatali terminológiában az esküdt kifejezés (iuratus assessor) a nagytanács tagjainak megjelölésére szolgált, s a szűkebb tanács tagjainak megjelölésére a „Senator" kifejezés lett általánossá.

38 Dorogon ez a változás néhány évtizeddel később következett be, mint Debrecenben. A szenátorok a város előkelő családjaiból kerültek ki; soraikban voltak hajdúnemesek, de voltak országos nemesek is, nemkülönben olyan beköltözöttek — advena — akik vagyonhoz, főként földbirtokhoz jutottak s ezzel felemelkedtek a városi polgárság uralkodó rétegébe. Az természetes, hogy szenátorrá csakis polgárjogú személyek lehettek. Hatáskörük többféle volt. Arra, hogy egy-egy tanácsos személye körül valamilyen hivatali resszort fejlődött volna ki, a XVIII. század folyamán nem találtunk példát. Az ügyviteli és ügykezelési eljárás szabályai maguk sem alakultak még ki, s a szenátorokat nem életfogytiglan választották, habár az évenkénti személycsere nem jelentette végleges kikapcsolásukat. Rendszerint csak a szenátorok fele