Komoróczy György szerk.: Hajdúdorog történeteE (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 13. Debrecen, 1971)

II. Gazdaság és társadalom a XVII-XX. században

îs megtalálható a törökkort megelőző időben; e védelmi rendszert a XVI—XVII. században meginduló harcok, az állandó veszélyt jelentő török—német betörések csak megerősítették, továbbfejlesztették.

7 A végvári katonák életének jelentős színhelye volt a belső vár kerítésén túl széles sávban elterülő huszárvár és latorkert. Itt tartózkodott a lovasság, és itt tartották az állatokat is. Előfordult, hogy a huszárvárban ún. „sáncon kívüli ólak" találhatók (pl. a Dunántúlon, Kanizsa védelmi rendszerében)

8 amellett, hogy a katonák egyéb mezőgazdasági munkájának is színhelye volt. A hajdú városokban a huszárvárnak megfelelő, ahhoz hasonló akoIkertök övezete sokszor tíz-tizenötszöröse a belső településnek. Kétségtelenül a fenti rendszert követve alakult ki a hajdúság jószágteleltető-mezőgazdasági központja, az akolkert (ehhez hasonló a kun Túrkeve város térképén található caulae latin szóval megjelölt aklok, ólak).

11 A hajdúság katonai egységként telepedett le, „mint valami táborban", később ez a katonai települési forma gazdasági tényezők hatása alatt átformálódott és a polgári élet keretévé vált. Györffy István Böszörményről és Szoboszlóról készült tanulmányaiban megvizsgálta a kertes települések rendszerét, elterjedését és azt állapította meg, hogy a hajdúvárosok általában hasonlóságot mutatnak a kertes városokkal. A beltelkek kettéosztottsága, az akolkertek övezetének funkciója, az állattartás szilaj, rideg jellege és a földműveléssel szemben jelentkező túlsúlya, a határhasználat módja (szabadfoglalás rendszere, egyváltós művelési rendszer) a haidútclepülések és a kertes városok hasonlóságát mutatják. „A kertes település határa — amennyiben sejthető — a Bükk, Mátra, Cserhát hegység gerince. Innen Vácig terjed, s átmegy a Dunántúlra; a Pilis—Vértes hegységen át a Balatonig, innen Fejér, Tolna, Baranya megyén át a Dráváig halad. Másfelől pedig a Hegyaljától Nyíregyházán keresztül Debrecenig, innen az Érmeilékig tart, ahonnan Nagyvárad—Arad vonalát át a Marosig terjed."

10 A kertes település a XVI. század első évtizedéig írott forrásokból nem következtethető ki, teljes bizonysággal. Azt azonban lehet állítani, hogy az ólaskertes települések kifejlődése mögött egy szűkhatárú falu kereteit meghaladó nagyállat-, elsősorban szarvasmarha tenyésztés áll.

11 A XVI—XVII. századi állattartás rideg jellege a megelőző évszázadok hagyományos gyakorlatában gyökerezik, megnövekedését és mondhatni újraéledését viszont a török támadások miatt kialakult nagy, alföldi puszták nyújtotta körülményeknek köszönheti.

12 (A kívánalmaknak megfelelő üzemforma az akolkertek és mezei kertek rendszere.) A pusztásodás mellett a nagyállattartó, főként szarvasmarhatenyésztés elterjedésének okai: az Alföldön uralkodó zilált közállapotok; ez természetesen nem kedvezett az állandó megtelepedettséget kívánó földművelésnek; az ország közlekedési viszonyai és a nyugati, szomszéd államok felvevő piaca, amelyek szintén a szarvasmarha tenyésztését és külföldre szállítását tették lehetővé. Mindezek a tényezők kényszerítő erővel megszabták a hajdúvárosok gazdasági fejlődését is. A hajdúk tehát kertes települések által övezett területen találtak otthonra. A kun városok mellett a szomszédságban levő Debrecen határában is találhatók akolkertek, szérűskertek: „Város kerítésen kívül is sok majorkertek és asztagok égtenek meg" számol be egykorú forrást idézve Szűcs István egy 1666-ban keletkezett tűzesetről; 1672-ben a városi tanács úgy rendelkezik, hogy „a város árkától 25 lépésig nem szabad kertet építeni, azontúl is pedig az istállók a kertek túlsó részében állítandók fel."

13 Települési formájukat az Alföldi földrajzi, népességi és gazdasági helyzete mellett, elsősorban a katonai védekezés hozta létre. A többi alföldi állattartó településhez hasonlóan öves határhasználatot teremtettek: az általában kör alakú ház