Komoróczy György szerk.: Hajdúdorog történeteE (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 13. Debrecen, 1971)
II. Gazdaság és társadalom a XVII-XX. században
telkekből álló települést az alkolkertek öve veszi körül, ehhez kapcsolódik a belső legelők sávja, ami után a szántó és a külső legelők következik. A rideg állattartás fenntartásához szükséges mennyiségű legelő biztosítását az alföldi állattartó települések általában szomszéd határbeli puszták bérbevételével oldották meg. A zálogba vett puszták jelentősége később egyre nőtt: a hajdúság XVIII. század eleji összes termésének és állatállományának közel az 50%-a a prédiumok területéről származott. 1 ' 1 A hajdúvárosok földbirtoklási formája és határhasználati rendje egy igen jelentős összetevőjében azonban eltér a többi alföldi állattartó település formájától. A hajdúk ugyanis kollektív nemesi jogállásukból eredően nem kerültek olyan hamar közvetlen, tulajdonosi viszonyba birtokolt földjükkel, a nemesi composserora tushoz hasonlóan, mint alföldi szomszédaik. A XVIII. század végéig a communitusának döntő beleszólása volt a földi birtoklási rendjébe (elsősorban a telek után járó föld esetében, de meghatározta a belső telek, ako likért és szőlő jogi viszonyait, a bérelt pusztákat pedig természetesen csupán használatra osztotta szét a lakosság között) és használati módjába. A föld magántulajdonba vételére tett törekvések eredményeit minduntalan szétzilálta a XVII—XVIII. században reájuk nehezedő adótcher. C^ak az 1785—1787-ben végrehajtott telekrendezés után szűnik meg az újraosztás lehetősége, szilárdul meg a telekrendszer, szabják meg a művelési ágak területe közötti határokat. lj A mezővárosi magányföldhöz, a mezei kerthez hasonló földhasználati forma (és birtoklási rend) így a hajdúságban nem jöhetett létre (ezt akadályozta volna a többi nagy, alföldi városhoz — Nagykőrös, Kecskemét, Cegléd — képest lényegesen kisebb kiterjedésű határuk is!). A XVIII. században a hajdúság földbirtoklási módjának fejlődése a szabadíoglalás rendszerétől az újraosztásos szisztémáig, művelési rendszere pedig a parlagolótóh a nyomásos rendszerig jut el. Tehát a letelepüléskor a szántóföld birtoklásának módjában a szabadfoglalá sos rendszer érvényesült. A század első harmadában a fenti rendszer ellenére, illetve azzal párhuzamosan Dorogon megjelentik a föld egyéni tulajdonba juttatása is:". . . aháztclket örök áron agyuk . . . hozzátartozó javaival együtt, úgy mint mezeivel, erdeivel, szántóföldivel, kaszáló Rétyével és halászó vizeivel egyetemben"; telket adósság fejében eladnak vagy elzálogosítanak; 10 „ . . . harmadik tizedbeli kaszáló földjét Farkas Igna.cz uram usualta, scssionálta gycpüjéből cö kegyelme törte fel, mint maga sajátját a szerént tartotta és az nem is telek után való, hanem személyt illető." A városhoz közelebb fekvő földet — a hajdú lakosok — egymás között egyenlő részre osztották fel — „telek után való föld" —, míg a távolabb eső földeken szabad foglalás érvényesült, 17 s ennek elnevezése: „személyt illető föld" volt. A tanúvallomás utal arra, hogy a személyt illető földeket birtokosa szabadon használhatja, természetesen azért, mert a nagytanács irányítása alatt működő művelési zónán kívül esik. Végeredményben a XVIII. szd-ban a lakosság használatában három fajta, különböző eredetű és birtoklási?, valamint művelési mód alatt álló föld volt: magának a városnak hajdújogon birtokolt földje •—terrénum privilegiale —, amely a XVIII szd. második felében már újraosztásos birtoklási forma mellett nyomáskényszer alatt állt; a zálogba vett ún. puszta vagy prédiális föld, amelyet meghatározott pénzösszeg fejében kiadott bérletben használt a lakosság; a feltört legelőkből nyert, egyelőre minden megkötés nélkül használt terület. A XVIII. szd. első harmadában a szabadfoglalásos rendszer helyébe általánosan a korlátozott szabadfoglalás lépett. Ebben az esetben a város vezetősége a
