Komoróczy György szerk.: Hajdúdorog történeteE (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 13. Debrecen, 1971)

III. Politikai szervezet

A század utolsó évtizedében ismét szükségessé vált a templom épületének megújítása. 1791. május 22-én az akkori plébános óhaja volt, hogy a falak megerősítéséhez tokaji tisztahomokot használjanak, a mész közé pedig tojást keverjenek a nagyobb tartósság céljából, és főként a „toronynak nagyobb erősségére". A tanács a kérésnek nem tett eleget és helybeli homokot dolgoztatott a falakba tojás felhasználása nélkül. A város sokat áldozott Batsinszki András plébános idején a templom és kerítése építésére, aki munkácsi püspök kocában az egyház költségvetésének terhére maga is hozzájárult a város egyházi épületének karbantartásához; 1784-ben pl. sarkadi sóderrel újította meg a tornyot, amelyet annyira magasra emeltek, hogy a szélhatás pusztító veszélyének kitett magasságból 1857-ben 5 ölet levették. Maga a toronyépület őrtorony szerepét játszhatta valamikor, bástyákkal magasítva, de ezt a szerepét a későbbi idő folyamán elvesztette. A város más célra is hozott áldozatot, így pl. 1752. augusztus 29-én Tippel József tokaji kőműves mestert hívta meg a 2 kőbolt felépítése céljából. Érdekes azonban, hogy a boltokat nem helyi, kereskedők bérelték, hanem többek között 1752. szeptember 14-én 2 nánási görög: Márton és György kapták meg a tanácstól, s ők maguk rendezték be. A hajdúvárosoikban fejlődő ipari élet jeleire mutat a dorogi tanácsülés 1783. november 6-án hozott az a határozata, amely a Kerület utasítását közvetítve megállapította, hogy korábban a céhek „bizonyos számmal lévén, a céhbe többet bevenni nem kívántak". A Kerület tiltakozott az iparosok számának csökkentésére irányuló ilyen természetű várospolitika ellen, és a céhmesterek szabad felvételéről intézkedett annál is inkább, hogy a mesterek száma szaporítható lehessen. A céheknek a XVIII. szd. TII. negyedétől kezdődően mutatkozó hanyatlása időszakában általános jelenség volt, hogy a legényeknek mesterré avatását korlátozták. Ez a fejlődést gátló iparpolitika Debrecenben éppúgy jelentkezett, mint más nagyobb városban. Ez a körülmény több helyen a kontárok szaporodását, másutt pedig a céhek elöregedését eredményezte. A városi tanács a Kerület utasításának és még masabb szinten a Helytartótanács állásfoglalásának engedve kényszerítette a céheket az ilyen jellegű politika feladására, s ezzel hozzájárult ahhoz, hogy a céhtagok számának növekedésével a XIX. szd. elején maga az ipar is magasabb termelési színvonalat érhessen el. A céhbe nem tartozó iparosok megtelepedése a tanács külön engedélyéhez volt kötve. 1758. június 27-én Szabó János tokaji szabómester kapott letelepedési engedélyt azzal a jogkörrel, hogy „tudta nélkül a csavargó legények megtelepedése éppen meg nem engedtetik". Ez az engedély nem a szabó céh meglétére utal, hanem csupán arra, hogy a város kiváltságos helyzetet biztosított egv idegen személynek, ami által önmagával került ellentétbe, hiszen az idegen lakosság megtelepedését állandóan tiltotta. A kovácsmesterséget Dorogon általában a cigányok űzték. 1748. február 10-én róluk hozta Dorog tanácsa azt a határozatot, hogy „az vasműt kovácsoló cigányok eránt statútum, úgy, hogy az hűtős vajda egy német forintot vegyen és azt a tiszt kezeibe adja, abul az tiszt az vajda jussát kiadja". Ezen túlmenően a vajda kötelessége volt a cigányok körében igazságot tenni, a nagyobb bűncselekmánnyel terhelteket pedig a hadnagynak átadni. A cigányokkal való bánásmód tekintetében a Hajdú Kerület közgyűlése 1784. január 21-én önálló utasítást adott ki, amelyben őket 3 osztályba sorozta. Az I. osztályba tartoztak azok, „akik magyarizáltattak, per consequens civilizáltatván a normális ideára avagy reguláció alá nem is tartoznak". A II. osztályba