Komoróczy György szerk.: Hajdúdorog történeteE (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 13. Debrecen, 1971)
III. Politikai szervezet
A mezőgazdaság jellemzése nem ennek a fejezetnek feladata, ezért e kérdést csakis közigazgatási vonatkozásban érintettük, mint ahogy kizárólag ilyen szempontból kívánunk rámutatni a gazdasági élet más ágazataira is. Az ipar fejlődését illetően a hajdúvárosok általában, s közöttük Dorog is, kezdetleges eredményeket mutattak fel a XVII—XVIII. században. A város közelében volt Debrecen, amelynek országos és hetivásárai nagy jelentőségre emelkedtek a környéken, s ahol a céhélet akkor került virágkorába. A belső piac igényei korlátozottnak tekinthetők, s talán inkább csak az önellátó háziipar kezdetleges kibontakozásáról beszélhetünk a XVII. században. Az nyilvánvaló, hogy az elsődleges szükségleteket szolgáló városi ipar, mint a malom, kovács, csizmadia stb. megvolt, s méghozzá a későbbi fejlődés eredményeiből visszakövetkeztethetőleg, eléggé jelentős mértékben. Az ipar kapcsán a XVII—XVIII. században legföljebb a háziipar, a kezdetleges céhesipar eredményeivel találkoztunk. Közel volt Debrecen, amelynek országos és hetivásárai nagy jelentőségre emelkedtek a környéken, s ahol a céhélct akkor került virágkorába. Az igényesebb vásárlók inkább ennél vásároltak s emiatt, a belső piac árukészlete korlátozottnak tekinthető. Az ipari termelés minőségi követelményeit már korábban kifejezésre juttatták. Az első ismert szabályozás az 1643. évi polgári statútumokhoz fűződik, amely kimondotta, hogy ,,a mesteremberek, bármely névvel neveztetnek, az ő műveiket úgy míveljék", hogy a lakosság elégedett legyen. Polgár községéhez hasonló állapotok állhattak fenn Dorogon is, ahol az emberek nyilvánvalóan szintén vásároltak vagy piacra termeltek. A piaci forgalmat, az eladás korlátait városi határozatok rendezték s a vásárbíró tudta nélkül idegen Dorogon sem árusíthatott, ami különben minden városnak előírása volt. A vásárbíró, vagy piacfelügyelő tisztsége egyike volt a legkorábban megemlített tisztviselői beosztásnak. A lakosság belső szükségletét szolgáló ipar a XVIII. században minden valószínűség szerint tovább feilődött. A dorogi tanács 1731. március 28-án oíajsajtolóról hozott határozatot; ilyen több helyen lehetett, mert az ottani fejlett egyházi szertartások nagy mértékben igényelték az olajat a görögkatolikus liturgia miatt. A hivatkozott határozat szerint, ha a városba költözött „lakók sajtolnak", a gazda részére tizedet tartoznak fizetni. A malmokat nemcsak a város, hanem a Kerület is számontartotta. A templomépítés igénye szükségessé tette téglaégető üzem fenntartását, amelynek termelése érdekében a község 1752. április 21-én Szonwlnoki József nánási lakossal mcgállapodot s ennek eredményeképpen a mester augusztus 1-én 30 600 téglával elszámolt. 100 000 tégla égetésére kötöttek szerződést, amelyért a téglaégető 3 köböl búzát kapott munkadíj fejében, azonkívül 6—6 máriást minden 1000 tégla átadásakor. A téglavető a templom kerítéséhez megkívánt téglamennyiséget is köteles volt előállítani. A görögkatolikus egyház templomának újjáalakítása és körülkerítése nagy feladatot jelentett a város számára. A tanács 1752, június 12-én közmunka fejében 124 családfőt kötelezett arra, hogy csupán a kerítéshez meszet szállítson. A templom újjáépítése több más problémát is felvetett, főként a szentélyszépítésével és a különféle kegytárgyak aranyozásával kapcsolatban. 1753. május 7-én „tisztelendő ház" építését határozták el, s e célra is idegen helyről fogadtak fel építőmestert, legalábbis 1772. március 29-én „az újonnan épített templom' elkészítésének munkadíját Munkácsról származó kőmíveseknek fizették ki.
