Komoróczy György szerk.: Hajdúdorog történeteE (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 13. Debrecen, 1971)

III. Politikai szervezet

tovább mindjobban elszaporodtak a hasonló vallású rutén-oláh és magyar bevándorlók",

18 habár meggyőződésünk szerint már maga az eredeti megtelepedés sem utal egyértelműen rác népességre, mint jeleztük. Az 1616-ban megtelepedett dorogi hajdúk és a korábbi lakosság valószínűleg korán és gyorsan hozzászokott a rendszeres termelőmunkához, hiszen bármelyik rétegből került is ki, a röghözkötődés mégis folyamatosságot, a zsoldosélet elhagyását, állandósult termelő életformát követelt. Ugyanakkor általános kívánságként merült fel, amire az 1618. évi 73. tc. is utalt, hogy a jobbágyoknak a szabad hajdúvárosokba való szökését meg kell gátolni, tehát a hajdúk körében kialakuló termelési rend .nyilvánvalóan vonzást gyakorolt a környékbeli jobbágyságra. A városba szökött jobbágyak viszonylagosan kiváltságos helyzetet élveztek, mert sem dézsmát, sem füstpénzt, sem úrdolgát nem róttak ki rájuk, s legföljebb a kapitány foghatta be őket szolgálatra. Politikai ingadozásuk ellenére is vonzerőt jelentettek a távolabbi területek jobbágysága számára, különösen az 1660-as évektől kezdve, mikor már befejezéshez közeledett az a tendencia, amely a katonáskodás kötelezettségét másodrendűnek fogta fel, ahogyan Varga János jellemezte.

19 A jobbágyszökéseket a vármegye mindig gátolni igyekezett, s a hajdúvárosok az 1696. július 7-én tartott kerületi gyűlésen keserűen panaszkodtak, hogy ,,az nemes Szabolch vármege rettenetes cxactioval vittette ki az hett hajdú városőkrul az jobbagiokat." A vármegyének ez a szigora a földesúri munkaerőigény növekedésétől s természetesen magának a feudális jogviszonynak természetéből adódik, s látható, hogy ebben a vonatkozásban a hajdúk a vármegye fegyveres erőivel szemben nem tudtak megfelelő hatékonysággal szembeszállni. A XVII. sz. hajdúságának és azon belül a váro~oknak politikai magatartása szorosan összefüggött az általános helyzettel. Habár Erdély fejedelme telepítette le őket, az első jogszabály 1613-ban Forgách Zsigmond felsőmagyarországi főkapitánytól származott s ez a király iránti hűséget írta elő, határozottan kimondva, hogy aki „titkon vagi niíván más pártra practicalna es áruitatást akarna indítany, az olian mingiart megh foghassék és Kassára felküldessék . . . ".

20 A fent írt ellentmondás természetszerűleg meghatározó volt a hajdúság s azon belül még inkább Dorog lakosságának politikai szemléletére, hiszen a városok települése abba a Partiamnak nevezett földrajzi zónába esett, amely hol Erdélyhez, hol a királyi Magyarországhoz tartozott s amelynek környékén rendszerint császári zsoldosok állomásoztak. A hajdúvárosok egyetlen kérdésben rendíthetetlenek voltak: a török elleni magatartás tekintetében. A katonai szolgálatoknak mindenkor egyik döntő oka a törökkel való háború volt. A királlyal a városok ekkor még — a XVII. sz. folyamán — legföljebb a kiváltságok védelmében kerültek szembe, de nem politikai meggyőződésből. Viszont a városok katonai övezete a törökkel szemben erős gátat jelentett s ennek tudatában tiltakoztak a felsőmagyarországi rendek 1615-ben az ellen, hogy a hajdúvárosok palánkjait lerombolják. A török hatalom tudatában volt a hajdúk ilyen szerepének s nem egyszer pusztító fegyveres támadást indított ellenük. Többek között 1657-ben Köprili Mohamed írta Gira tatár kánnak: „A hajdúság átkozottá i nem láttak még fenyítéket, s házuk és földjük elpusztítása és kellőképpeni leverésük szükséges, mivel Rákóczira hallgatva" ártottak a szultánnak. Ennek a véleménynek egyik következménye volt, hogy Szejdi Ahmed budai pasa 1660. áprilisában az első csapást a hajdúvárosokra mérte, s azok egy része el is pusztult. A Szejdi-vezette hadjárat „a hajdúság történetének hősies szakaszát zárta le s új fejezetet nyitott