Komoróczy György szerk.: Hajdúdorog történeteE (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 13. Debrecen, 1971)

II. Gazdaság és társadalom a XVII-XX. században

eladták, így a tartása télen nem jelentett gondot. De a magkoca kiválasztása a gazda fontos szerepe volt, mert attól függött az állomány gyarapítása. Ha a disznó kitörte az ól falát, kirontottak, ilyenkor kutyával keresték, s közben ,,csu-csu" kiáltásokkal hívták, hogy a nagy kártételtől megszabaduljanak. S itt mindegy, hogy az idegennek vagy saját maguknak okozott kárt tekintjük. A különbség csak annyi volt, hogy az egyiket meg kellete fizetni, a másik meg kárnak maradt még akkor is, 1X3. ciZt 3L gazda saját jószága okozta. Juhtartással csak uradalmakban foglalkoztak, ahol külön juhászt tartottak, vagy egy-két magányos juhász, akiknek csak ez volt a foglalkozása, s így kifizetődött. A dorogi tanyákon legfeljebb három-négy juhot tartottak, leginkább bundának való bőrű hosszúgyapjas magyar juhot, amit rendesen nagy ünnepek alkalmával, vagy lakodalomkor vágták le. A.prómarhatartás A tanyai asszony ,,sokat kínlódott az aprómarhával". Mikor februárban kotla ni kezdtek a tyúkok, ültette szaporán egymás után. Ha a kotló meggondolta magát, nem akart ülni, le-le szállt, vagy ha a tojást feltörte, az asszony levágta a csőrét, szitával leborította, hogy ne tudjon leszállni. Még az is hasznos volt, ha gatyával borította le a türelmetlen kotlót.

50 Ha az asszony sok kakast akart, akkor a hiedelem szerint férfi kalapba, vagy sapkába rakta a tojásokat és csak férfi ember tehette a kotló alá. Volt olyan „állatkínzó", aki költés után ismét megültette a kotló ját. Ha .sok csirke kelt ki, kappant vagy pulykát pálinkával itattak,, megbódították, így azok is elfogadták a csirkét. Kotyogtak, szárnyuk alá vették és egész nyáron eljártak a csirkével. Ha sok volt a „fíreg" a tanya körül, vagy hideg volt az időjárás, akkor a házban háltak a csirkék, ami különösen kora tavasszal általános volt, mert ha a csirke megfázott, hamar elpusztult. Később pernyét szórtak a pitarba, ott tartották, míg felcseperedtek, s az idő javult annyira, hogy már ki lehetett engedni. Ilyenkor kurnyíkba szoktatták, s ha nagyobbak lettek, felkaptak az eperfára. Ez volt a legjobb helyük, mert innen nem vitte el a fíreg, sem menyét, sem róka nem szedte össze. „A libatartás is kifizető vót. Csak addig kellett rá vigyázni, meg a kíszbül étetni, mig a tallut ki nem hanta. Utánna mán megkereste a magáét."

51 „A düllőn legeltettük, később meg a tallón jártak. Még iccakára sem jöttek be. Nem messze vót a tanyánktul a „csárdalapos" ott háltak kinnt a tavon. Csak arra kellett vigyázni, hogy valami kóbor kutya vagy róka rá ne kapjik, mer az nagy pocsikolást tudott benne csinálni. Észre lehetett venni, ha valami megzavarja, olyan éktelen gágogást csaptak, hogy még két dűlőre is felébredt az ember." A liba azért is kifizetődő volt, mert háromszor is megtépte az asszony évenként. így került a dunnába, párnába való, egyszóval az ágybéli. Ha a lányok stafírungja is kitelt, a felesleget eladták. A tiszta libatollat mindig jól megfizették. Ha a liba tojni kezdett, soha nem használták el a tojását, hanem azonnal ültették, ahogy kikerült az egy libaalja tojás. A tanyaiak rucát, azaz kacsát is tartottak. Ezzel még kevesebb baj volt, mint a libával. Addig kellett gondot viselni rá, míg cstlántot kellett vágni, később megéltek a vízen. Tolla nagyon jó volt ágyneműbe, de legszívesebben eladták. A tanyai ember sok baromfit nevelt. Húsát nagyobbrészt maga fogyasztotta, de a felnevelt baromfifélék mintegy 50%-át értékesítette. Napjainkban nagy gondot jelent a tanyai baromfitartás, mert a szövetkezeti földek vetéseiben igen sok kárt tesz a