Módy György szerk.: A hajdúk a magyar történelemben (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 10. Debrecen, 1969)

Rácz István: Hajdútelepítések- és kiváltságolások

tonaként birtokaira. A Dunántúlon, ugyan eléggé elterjedt az a szokás is, hogy saját jobbágyaik közül szerveztek hajdútelepeket, a Tisza vidékén azonban, ahol a hajdúkérdés sokkal stílyosabb volt és jóval nagyobb arányú elnéptelenedés jelei mutatkoztak, szigorúan tiltották a jobbágyok szökését a hajdúk közé. Jóllehet a földesúri kiváltságolás sok hasonlóságot mutat a Bocskai-féle hajdúszabadsággal, de azért annál sokkal mérsékeltebb, korlátozottabb szabadságjogokat biztosított. így többek között azt kell hangsúlyoznunk, hogy a magánföldesúri hajdúk telekre ülése a legtöbbször nem jelentette a föld tulajdonjogának is a megszerzését, a hajdúk által megszállt földbirtok tulajdonosa továbbra is a földesúr maradt. Csupán a dunántúli Körmend és Csákány kiváltságlevelei

20 biztosították az odaköltöző hajdúk számára a földdel való rendelkezés jogát is, a többi privilégiumban szinte kivétel nélkül csak arról olvashatunk, hogy a hajdú — a jobbágyhoz hasonlóan — mindössze a házával rendelkezik szabadon. Bocskai örök tulajdonul adta hajdúkatonáinak a kiváltságleveleiben felsorolt helyeket, a magánföldesurak viszont — jobbágyszolgáltatások alól mentesen ugyan — használatra adományozták, mintegy fizetésképpen a katonai szolgálat teljesítéséért. A magánföldesúri hajdúkiváltságolások lényegesen eltértek Bocskai privilégizálásától azért is, mert a földesúri hajdúk jobbágy szolgáltatások alól való mentesítése nem járt együtt a nemesítéssel. A hét hajdúvárostól eltérően nem emelkedtek „Magyar- és Erdélyország igaz nemesei sorába". A hajdúnemesítés nem volt érdeke a földesúri hatalomnak, de kívül is esett a joghatóságán. A nemesítés mindenképpen azt jelentette volna, hogy a földesúr a nemességet nyert hajdúk felett a rendelkezési jogát teljesen elveszítené, holott éppen megtartásukon fáradozott. A nagybirtokosok törekvése arra irányult, hogy az általuk kiváltságolt hajdúk kizárólag az ő fennhatóságuk alatt álljanak, akárcsak a jobbágyaik, minden más hatalom — különösen is a vármegye — igényét kizárva. A magánföldesúri hajdúprivilégizálások részletesebb elemzése után méltán juthatunk arra a következtetésre, hogy azok eleve korlátozottabbak voltak, mint amilyen kiváltságokkal a szabad hajdúvárosok rendelkeztek. A hét szabolcsi és a 20 bihari hajdúváros lakói igazi szabad parasztok voltak, a magánföldesúri hajdúk nem voltak azok. De a jobbágyviszonyokhoz képest ez is emelkedettebb társadalmi állapotot jelentett: földet, megélhetést biztosított a hajdúk számára, mentesítette őket a jobbágyszolgáltatások terhe alól s az örökös röghözkötés idején a szabad költözködés elismerésével mindenképpen a társadalomnak egy jelentős része rázta le magáról teljesen vagy legalábbis részben a feudális kötöttségeket. Az így kiváltságolt hajdúk — ha nem is sokáig — a szabad parasztokhoz hasonló kiváltságokat élveztek, sokan közülük az árutermelés útjára is ráléptek. A földesúri hajdúszabadság — egyáltalában a hajdúkiváltság — nagymérvű elterjedését végső soron a paraszti osztályharc eredményének tekinthetjük, még akkor is, ha figyelembe vesszük, hogy az ország három részre szakadása fokozott lehetőségeket kínált a hajdúéletmód gyakorlására. A magyar uralkodó orsztály nem tudott ellenállni a hajdúság letelepedési mozgalmának, olykor csak tudomásul kellett vennie a letelepedés tényét. A nagybirtokosok — csakis nagybirtokosok földjére húzódtak — kénytelenek voltak meghátrálni a jobbágyság elemi erővel feltörő osztályharca előtt és igyekeztek a — sokszor kényszerhelyzet folytán kiváltságolt — hajdúkat saját fennhatóságuk alá vonni és ott tartani: magánhadseregükbe fogadni őket, akiket aztán jól felhasználhattak jobbágynépességük antifeudális törekvéseinek a fékentartására s ugyanakkor az országos katonaállítási kötelezettségüknek a lerovására is alkalmasak voltak.

21 Természetesen adott esetben -1— főképpen a Dunántúlon — a török ellen is védelmezhették velük saját