Poór János: A hajdú városok gazdasági és társadalmi helyzete (1607-1720) (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 9. Debrecen, 1967)

Jegyzetek

Megvizsgáltuk azt is, hogy hányan vannak olyanok, akik 1720-ban már nem szerepelnek a birtokosok között, noha 1715-ben még összeírták őket. Számuk igen magas, 196 ilyen lakossal találkoztunk, s az általuk 1715-ben bírt föld mennyisége 3116 köböl volt, az egy főre eső átlag 15,9 köböl. Megoszlásuk: 10 köbölig terjedő földdel rendelkezett 1715-ben még 95 olyan lakos, akinek 1720-ban már nincsen földje. A 10—20 köblös közöttiek közül 49-et, a 20—30 köblös közöttiek közül 25-öt, a 30—40 köblös közöttiek közül 14-et, a 40—50 köböl közöttiek közül 6-ot és az 50 köblösön felüliek közül 7 olyan lakost találtunk, akinek 1720-ban már nem volt földje.

231 A fenti adatok önmagukért beszélnek. A kisebb földterülettel rendelkezőknek csökkent a földterülete, vagy megszűntek birtokosok lenni. Az 1710-es években — mint korábban láttuk — az adóalap megváltozott. A marhas z á m elsősorban az állattenyésztésből eredő jövedelmet érintette. Ebből a későbbiek során már nem tudták a kiadásokat fedezni, ezért a földet is megadóztatták. Ez azonban a kisebb földterülettel rendelkezőket sújtotta. A föld ugyanis ezek számára külön jövedelmet nem jelentett, mivel legfeljebb az önellátásukat biztosította. Ezért igyekeztek megszabadulni földjüktől. Ugyanakkor a módosabb lakosok a föld dekonjuktúrája következtében nagyon olcsón növelhették földbirtokaikat. A megművelt föld mennyiségének növekedése egyúttal munkaerő szükségletet is vont maga után. Ezért a földnélkülieknek nem feltétlenül szükséges elhagyniuk a várost. A minimális állattenyésztésből és a módosabb gazdáknál adódó napszámos munkából megélhettek. A hajdúvárosokba való beköltözés a gazdagabb mezővárosi vagy falusi jobbágynak igen előnyös volt. Pusztán levő háztelket, földet olcsó áron szerezhetett, ha ezenfelül még rendelkezett elegendő termelési eszközökkel, volt pénze a hajdúvárosi adók fizetésére, akkor olyan előnyös helyzetbe került a hajdúvárosokban, amilyenhez hasonlót keveset találhatott az országban. 1720-ban 241 olyan lakost találunk, akik 1715-ben még nem szerepeltek a földtulajdonosok között. Nem tudjuk, hányan laktak már 1715-ben is a hajdúvárosokban, bár földjük akkor még nem volt. A földátlaguk igen magas: 40 köböl. Az előzőekben a haj dúv áros okban adófizetésre kötelezhető lakosokat vettük számba. A kérdés azonban az, hogy laktak-e és milyen számban olyanok is, akik adófizetésre nem voltak kötelezhetőek. Adatok hiányában pontos válasz helyett következtetésre vagyunk utalva. 1720-ban meg kellett váltani a háztelket Nánáson.

232 Név szerint felsorolták azokat, akik egész telek után 6 máriást, féltelek után 3 máriást fizettek. Három telekkel rendelkező gazda 1 volt (ifj. Oláh Mihály). 2 telekkel 2 (Kola Demeter és Csuka István), Wz telkes gazda is 2 volt (Gönczi Nagy János és Behán János). Egész telek után 251 gazdának, féltelek után pedig 64 gazdának kellett fizetnie. Hat lakos a háza körül levő puszta telekért is befizette a megváltási díjat. Ezek alapján háztelkesek száma 320 volt. Ha a fentieket összehasonlítjuk az 1720-as összeírás adataival, két következtetést vonhatunk le : Az 1720-as összeírás adatai alapján Nánáson 54 olyan gazda volt, akinek a szántóterülete meghaladta az egész telek nagyságát (ha egy egész telket 30 köbölnek veszünk is). Miután csak öt lakos rendelkezett egy egész házteleket meghaladó nagy háztelek tulajdonnal, így megállapíthatjuk, hogy a háztelek és a szántóföldi telek között összefüggés már nem volt, vagyis nem a háztelek arányában részesültek a lakosok a határ használatából.