Poór János: A hajdú városok gazdasági és társadalmi helyzete (1607-1720) (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 9. Debrecen, 1967)

V. Gazdasági helyzet

és tenyészállatokat, az eladásra kerülőket, átszámítással az aprójószágokat, a fiatal és öreg állatokat egyaránt. Aligha képzelhető el, hogy ilyen állatállomány mellett ki tudták volna egyenlíteni az állami adótartozásaikat. Fentebb már láttuk, hogy az adóátlag 1687—1693 között kb. három marha árát emésztette fel évenként. Az 1702. évi összeírást végzők a tervezett 27 000 forint adóösszeget kevésnek találták, s felemelését javasolták a kamarának. Ezek szerint 1702-ben családonként kb. 30 forint pénzadót kellene fizetni, s ezen kívül terményt is kellene még beszolgáltatni a kincstár raktáraiba. A fenti összeget kb. két marha eladásából tudták volna fedezni. A 4,8 állatátlaggal rendelkező Szoboszló erre semmiképpen nem lett volna képes. Az egy évi adóösszeg kiegyenlítése után 6,3 marhaátlag maradna. Azonban még ez sem lehet mind tenyészállat, mivel a földműveléshez igásállatra van szükség. A korabeli termelőerők szintjén 6—£ ökrös ekefogattal 20—30 köblös földet lehetett felszántani.

153 Ha az összeírásnak a földművelésre vonatkozó adatait fenntartás nélkül elfogadnánk is,

154 további két marhával csökkenne az átlag (Szoboszló esetében a fenti számítás alapján pedig már csak 0,8 marha marad). Ez esetben a következő 1703. esztendőben már nem tudnának állatot eladni. Az 1702-es összeírás alapján minimális lehetett az állatkereskedelmük. Ennek ellentmond az a tény, hogy II. Rákóczi Ferenc szabadságharcához való kényszerű csatlakozásuk után a hajdúvárosok a harmincadmentes állatkereskedelemmel kapcsolatos korábbi privilégiumukat újíttatják meg.

155 Egy családra jutó 1—2 marha évenkénti eladásához aligha volna szükség olyan kiváltságra, amely félországra kiterjedő harmincadmentes kereskedelmet biztosít nekik. Mindezek alapján feltételezhetjük, hogy Böszörmény és Vámospércs adatai állhatnak közelebb az igazsághoz. Szerintünk 1702-ben az átlag állatállománynak 15—20 körül kellett mozognia. Az állattartás fejlettségi szintjére vonatkozóan is csak a szórványosan előforduló adatokból következtethetünk. A XVII. század végén és a XVIII. század elején az uralkodó állattenyésztési forma a szilaj pásztorkodás volt. Ralamb Kolos svéd királyi követ szerint a hajdúvárosokban is télen-nyáron szabad ég alatt tartották az állatokat. Ez azonban nem zárja ki teljesen a jószágtartásnak egyéb formáit sem. Ebben a korban ismeretes a kezes és félrideg jószágtartás is. A jószágokkal való kereskedés, a betanítás és a hizlalás szükségessé tette, hogy időnként a gazda nagyobb gondot fordítson az állataira. Ezért minden egyes jószágnak a tartásmód különböző fokozatain kellett átmennie. A rúgott borjú az első évben az úgynevezett „borjúcsordára" jár, amelyet a város közelében levő legelőre reggel legkésőbben hajtanak ki, és este legkorábban engednek haza. Ez csupán még szoktatónak számít. A másod-, harmad-, sőt néha negyedfüves korában az üszőborjú a „szűzgulyára", majd a „nagygulyára", a tinó pedig az „ökörcsordára" kerül. Mind a három kintháló csorda, tehát kora tavasztól (Szent-György naptól) késő őszig a legelőn tartózkodik. Harmad-, negyedfüves korban kezdik a tinókat betanítani a járomba. Ekkor hazahozták a csordáról, s jármolás közben csupán kézből legeltették azokat. A fontosabb munkák elvégzése után a tinó, illetve mostmár a betanított ökör vagy a vásárra, vagy hizlalásra került a közeli legelőre. A fentiekből adódóan a kinthálásos forma biztosította az állat számára a kellő edzettséget, a járombavaló betanítás és hizlalás pedig a jószágok piaci értékét növelte.

156 Adataink szerint a hajdúvárosokban is ismeretesek az állattartás fentebb ismertetett formái. Polgáron már 1643-ban tilalmazni kellett az ólaskertek fogását. A kertek fontosságának növekedése szoros kapcsolatba hozható a félszilaj és