Papp József: Tiszacsege (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 8. Debrecen, 1967)

A török hódoltság kora

generális, aki a bajoni uradalmat „jámbor szolgálatai ellenében" az erdélyi fejedelemtől kapta. Nagy Andrásnak csak részbirtoka volt Csegén, az is csak addig, amíg szerencse csillaga fent ragyogott. Mint ismeretes, 1612-ben Gyulafehérvárott lefejezték. Valószínűleg Nagy Andrással egy időben a faluban megtelepedett néhány kiváltságot élvező hajdú is. Erre utal az a tény is, hogy az erdélyi fejedelem és a királyi Magyarország megbízottai a hajdúk ügyeinek rendezése alkalmával 1608-ban megállapodtak abban, hogy a Kalló városában lakó hajdúk egy részét Csegére telepítik. Ebben az esetben Csege a szomszédos Polgárhoz hasonlóan, kiváltságot nyerhetett volna. Minthogy azonban ez az egyezség a hajdúk ellenkezése miatt nem lett végrehajtva, a falu sem nyerhette el kiváltságát.

56 A hajdú mozgalmak elcsendesedése után ismét békésebb korszak kezdődött, s újra benépesedett a falu. Lélekszáma azonban nem éri el a XVI. század 70-es éveinek számát. Ennek a meginduló fejlődésnek is végét szakítják a század második felében újra fellángoló harcok. A 60-as években újra török hadak pusztítják el a környéket, a 80-as években Thököly változó szerencsével folytatott hadjárata, az ellene indított császári hadak szorongatják a kurucokkal szimpatizáló lakosságot, majd 1681-ben falunk újból pusztán hagyott hely, bizonyosan a török elleni akciók következtében. A török hadsereg 1683-ban Bécs alatt súlyos vereséget szenvedett a császári hadaktól s ezt követően elérkezettnek látszott az idő a végleges leszámolásra. Szinte az ország egész területén egyszerre és teljes erővel kezdődtek el a török elleni hadműveletek. A háború leginkább a békés lakosságot sújtotta, nem csak a harci cselekményekből, hanem a katonaság eltartásának súlyos terheiből is kijutott a részük. A megye törökkel szomszédos falvaiban valósággal kihalt az élet. A sikeres hadjárat nemcsak a török kiűzetését eredményezte, hanem a békés lakosság egy részének pusztulását is. A nádudvari járásban, mely Szabolcs megyének a török uralom alatt a legzaklatottabb területe volt mindig, a dézsmaszedő 1686-ban lakott falvat nem talált, „Egyek és Csege is puszták, határokat is eélik e, Csege non est in dubio."

57 Valószínű, hogy a dézsmaszedő által „másoknak" nevezett határhasználók azonosak az ellenség elől a Szilágyba elhúzódott csegeiekkel, akik még hosszú ideig nem mernek visszaköltözni régi lakóhelyükre. Az igen erősen megfogyatkozott lakosság csak a harcok elcsendesedését követően, a 80-as évek végén kezd visszaszivárogni a faluba. Az előbbiekben láthattuk, hogy a falu lakossága számszerinti alakulása a harci eseményektől milyen nagymértékben függött. A jobbágyság költözési tilalmát 1556-ban oldották fel, de a kényszerítő körülmények hatására a parasztság már korábban is számos esetben hagyta el egyenként és tömegesen is lakhelyét. A XVI. század 40-es éveiben falunk lakosságának jelentős része, a török elől menekülvén, Heves és Borsod megyékből — elsősorban a Paksyak, Bebek és Bodó családok birtokairól — költözik Csegére. Majd amikor a falu is veszélyeztetett területté válik, a lakosság jelentős része tovább áramlik, elsősorban földesuraik közeli, vagy távolabbi, töröktől még védett birtokaira, a biztonságot ígérő városokba, mindenek előtt a közeli Debrecenbe. A lakosság a XVI. század második felétől kezdve, lényegében a XVIII. század közepéig állandóan cserélődik, változik. Egyes családok folytonossága, a faluhoz való ragaszkodása azonban hosszú időn át kimutatható. A legjellemzőbbek közül az Alföldi, Csukás, Fekete, Kónya, Kun, Lada, Mosa, Tompa, Kacskó, Oz stb. családokat említjük meg itt.

58 A háborús események a gazdasági életet is visszavetették ezen a területen. Míg az ország védettebb tájain sorra alakulnak a földesúri majorgazdaságok,