Papp József: Tiszacsege (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 8. Debrecen, 1967)

A török hódoltság kora

ahol a gabonakonjunktúra következtében a XVI. század második felében nagyarányú árutermelés kezd kibontakozni, addig a hódoltsági övezetben ilyesmiről nem beszélhetünk, sőt, inkább azt látjuk, hogy a korábban virágzó gazdaságok is fokozatosan tönkremennek. Az ország északi részén a majorgazdaságok kiépülésével egyidőben, a földesurak allodizációs törekvései következtében a jobbágyok tömegesen válnak nincstelenekké. Ezzel a folyamattal ellentétes az, ami a hódoltsági övezetben végbe megy. A török szomszédságában a majorgazdálkodás nem volt kifizetődő, ezért az itt levő jobbágygazdaságokat a földesurak allodizációs törekvései nem veszélyeztették. A jobbágyok ezekben a falvakban tehát kedvökre annyi földet művelhettek, amennyit családjukkal, igaerejükkel képesek voltak megművelni. Csakhogy kevés volt a munkaerő, még kevesebb a művelés alá fogott terület. De a földet egyébként sem volt érdemes művelni, mert az ellenség bármikor rajtaüthetett a falun, s a keserves munka eredménye, a termés könnyen vált a hadak prédájává. A hódoltsági övezetben tehát a föld másodlagos szerepet játszik. Még a nyugalmasabb időkben — a drinápolyi békekötést követően, vagy 1619—1637 közötti években — amikor lehetőség nyílott a gazdasági élet normalizálására, falunk parasztsága akkor is csak önellátása céljaira termel; elsősorban gabonát. Ebben az időszakban a művelés alá fogott földek az egyébként nagykiterjedésű határnak csak a jelentéktelen részét tették ki, a 150 éves török uralom idején egyetlen évben sem vetettek be többet 145 holdnál. A falu határa, még túlnyomórészt legelő, kaszáló, az állattartás céljait szolgálta tehát.

59 Háborús időszakban a művelés alá fogott földek jelentős része a Szilágyban volt, ahol kölest, rozsot, búzát, árpát, egyesek még dinnyét is termeltek. A Szilágyban, „még a nagy Kurucz világh előtt Cseghei Lakosok szántottak, s vetettek, és ottan Széröket is tartottak". . . Aratás után „rakásokba hordván életeket azon földeken nyomtatták ki", mikor a Tisza kiöntött, az Intában „halásztak, madrásztak békével és szárazságban a laposokban kaszáltak "

eo A földet többszöri szántás-vetés után parlagon hagyva pihentették 4—5 évig is, illetve „. . . pallag korában kaszálták, marhával járatták, sertéseikkel legeltették."

61 Ez az ún, parlagoló művelés a földművelés kezdetlegességére utal. A földet faekével szántották, az eke elé ökröt, ritkábban lovat fogtak. A szokásos ekefogat Szabolcsban 6—8 ökörből állott.

62 Az aratás sarlóval történt, de a XVI. század végén a kasza is ismert eszköz, bár azt inkább csak fűvágásra használják.

63 A kaszás aratást csak akkor alkalmazzák, amikor pl. 1598-ban a tatár veszély miatt a termést gyorsan kellett betakarítani, vagy 1635-ben, amikor a nagy szárazság annyira tönkre tette, hogy nem volt érdemes sarlózni. A kaszával learatott gabonát boglyákba (cumulus) a sarlózott termést kévékbe (manipulus) kötve, kepékbe (gelima) rakták. A kepe Csegén 1581-ben 30 kéve gabonából állott. A kévéző kaszás aratás, a „takarás" Csegén csak a XVIII. század végén kezdi felváltani a szaporátlanabb sarlóval való aratást.

04 Aratás után a termést a földeken kellett hagyni mindaddig, amíg a kirendelt dézsmás azt meg nem szemlélte. A dézsmások rendszerint a bírónál szálltak meg s először maguk elé idézték a falu jobbágyait, akiket sorra megesketve kikérdeztek, hogy mennyi őszi és tavaszi vetésük volt, abból mennyit használtak el kenyérnek. Miután a szükséges adatokat regesztrumba vették, a bíróval és hordásra kész szekerekkel kimentek a határba. Ott először meggyőződtek a bemondás alapján felvett adatok helyességéről, aztán felrakták a dézsmát, a termény tized részét. Ha be nem vallott, tagadott gabonát találtak, lefoglalták a király részére. Az ilyen lefoglalt termésnek a harmada a dézsmást illette, ezért 3* 35