Papp József: Tiszacsege (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 8. Debrecen, 1967)

A török hódoltság kora

gatási szempontból elvileg ugyan a királyi Magyarországhoz tartozott, gyakorlatilag azonban ezeknek a falvaknak a népét senki nem oltalmazta, mint bizonytalan területet mindkét fél sarcolta, kifosztotta. A falu népének életrendjét, sorsát ezen túl az szabta meg, hogy a szemben álló felek békés, vagy éppen hadiállapotban voltak-e egymással, a felvonuló hadak útjába esett-e, vagy sem. A hódoltsági sávba tartozó falvak többsége a hosszú háborúskodások során elpusztult. A Csege szomszédságában levő, egykor népes falvak Ohat, Zám, Szentmargita, Sziget lett pusztává néhány évtized alatt. Talán Csege sem kerülhette volna el balsorsát, ha földrajzilag nem oly szerencsés a fekvése, ha a szükséges védelmi lehetőség nem adatott volna a természettől. A vízszabályozás előtt, az előbbiekben már említett morotvák az év nagyrészében telve voltak vízzel, csak a körülzárt, magasabb részek maradtak szárazon, ahol a lakosság békés időben a földet művelte, a rétet kaszálta, legeltette. Háborúskodás idején ezek az avatatlan szem elől elzárt szigetek nyújtottak biztos védelmet a lakosságnak. Ilyen szigeteken húzódott meg a szomszédos Egyek és még több folyóparti település népe. A gyakran ismétlődő harci cselekmények idején „a Csegeiek a falut pusztán hagyván a Szilágyban vonták meg magokat."'^ Ezt a viszonylag nagykiterjedésű területet a Tisza egykori medre, az Inta fogja közre úgyannyira, hogy „a gyakori ár vizek miatt ritkán lehetett Szilágynak fölgyét járni. . . "

44 az csak csónakkal volt megközelíthető. Ennek a természetadta „erődítménynek" a figyelőtornyául az intaparti Filegória dombja szolgált. Ha ellenség, portyázó csapatok vetődtek erre a tájékra, csakis az Intaparton húzódó debreceni úton — ez volt az egyetlen járható út — tudtak közlekedni, ez az út pedig a Filegóriáról jól szemmel tartható volt. Az őrszolgálatot teljesítő csegeiek innét adtak jelzést a Szilágyban meghúzódott társaiknak az ellenség közeledtéről, mozgásáról. Az erőviszonyok alakulása során néhányszor töröknek is kénytelen adózni a falu népe. így a „turtis subiecta" 1568, 1570, 1571, 1573, 1583,1594,1636 és 1648as években.

45 A meghódított területeken az egyházi és nemesi birtokok a szultán, illetve a török kincstár kezébe kerültek. A föld egyrésze a kincstár kezelésében maradt, a nagyobb részét azonban a szultán a rajta fekvő falvakkal és azok jobbágylakóival együtt hűbérbirtokként az érdemeket szerzett katonáknak, spáhi tiszteknek és főrangú tisztviselőknek adományozta. A török hűbérbirtok nem volt örökölhető, gazdáik tehát igen gyakran változtak. Ennek következtében ezeken a birtokokon a legteljesebb rablógazdálkodás folyt, a török földesúr maximális hasznot igyekezett kipréselni a jobbágyokból. Csege adózás szempontjából elsőízben a hatvani, majd a szolnoki szandzsákhoz tartozott. Hűbérurai közül Abdit (1571), Sziamet Husszein bin Dur Alit (1583) és a Szolnokban lakó „Thurani huzanV agát ismerjük. (1594).

40 A falvi lakói a töröknek többféle címen is adóztak. Az állami fejadó, vagy harács, melyet a kapuk, illetve a családfők után fizettek, kezdetben összesen 50 akcsét tett ki. A török pénzügyi viszonyok romlása következtében ez az összeg később 320 majd 7000 akcsére emelkedett. A falu lakói a fejadót egyösszegben fizették, amely azzal az előnnyel járt, hogy ilymódon megszabadultak a török adószedők állandó zaklatásától. Az adó kivetése és behajtása a török által megbízott „bíró"-ra a „törökbíróra" tartozott, aki szolgálata fejében a török részről adómentességet élvezett. Ilyen tisztséget viselt 1571-ben Szőke István. A törökök az egyes termeivények és a fogyasztás után is szedtek adót. A falu 1573-ban haltizedadó címen 300 akcsét fizet a töröknek. Az állami adón kívül a török földesúr is kivette a maga részét. Az adó kivetésénél a tényleges termést és állatállományt vették alapul, de itt a hódoltsági sávban ez lehetetlen volt. Ezért a török földesúr kénytelen megelé-