Papp József: Tiszacsege (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 8. Debrecen, 1967)
Az ellenforradalmi rendszer évei
laknak az ország területén való kiépítését is. Miután augusztusban Románia kilépett a háborúból a szovjet csapatok támadása Dél-Erdély felől is várható volt. A szovjet hadsereg előrenyomulásának megakadályozására a hadvezetőség a Tiszával egybeesőén hadállások kiépítését rendelte el, melynek munkálatait lázas sietséggel szeptember elején kezdték meg. Röviddel ezután az egész Tiszántúlt hadszíntérré nyilvánították. Szeptember elején egy német hidász egység jelent meg falunkban és a visszavonulás biztosítása céljából a Tiszán hozzákezdett egy szükség-híd építéséhez, amelyet aztán néhány héttel később a szovjet csapatok fejeztek be. A frontvonalnak szánt Tisza mentén a falvak lakóival irtatták ki a baloldali part füzeseit, bokrait, hogy támadás esetén a túlsó oldalról jól szemmel tartható legyen a terep. Közben naponta ismétlődően amerikai gépek bombázták a tiszafüredi és szolnoki hidakat. Éjjelenként a támadó gépek felvonulási útját jelző sztalingyertyák és az égő városok — Miskolc, Debrecen — lidércfénye tartotta riadalomban a lakosságot. Október elején esténként már az ágyúk torkolattüze is jól kivehető volt a Tiszaköz irányából. A sajtó még mindig győzelmet, vagy legalábbis sikeres viszszavonulást jelentő cikkei s a különböző rémhírek között nem igen tudott eligazodni a lakosság. Bár a szovjetunióbeli emigránsok magyar nyelvű rádióadása az utolsó hetekben már az egyszerű kristály-detektoros rádión is vehető volt, a kevés rádió miatt csak néhányan értesültek a valóságos helyzetről. Mindenkinek elege volt már a hadi állapotból, hiszen nem akadt család, ahonnét az apa, vagy a fiú ne lett volna katona, mégis Horthy proklamációja, amelyben a kilátástalan háborúból való kilépést is bejelentette, már nem váltott ki semmiféle reményt az emberekben. A beszéd elhangzása után pár órával a falu főutcáján megjelentek a német katonai teherautók, megrakva bizalmatlanul tekintgető katonákkal, kezükben tüzelésre készentartott fegyverekkel, és este a rádióban már elhangzott Szálasi hatalomátvételéről szóló kiáltványa. A további eseményekről a falu csak utólag értesülhetett. Az utolsó napok dermesztő csendben teltek el, amit csak az ágyúk egyre közeledő döreje tört meg időnként. S ebben a csendben a lakosság ingó vagyonát rejtette a föld alá s ki hová. Menekülésre senki se gondolt, csak a főjegyző, meg a gátfelügyelő. Október 16-án a tiszai híd építését a németek abbahagyták és Miskolc irányába visszavonultak. A környék falvaiból összegyűjtött, még nem katonaköteles leventéket és munkaszolgálatosokat — akik néhány napig Csegén állomásoztak — a falubeli leventékkel együtt, tovább hajtották Ároktőre, Mezőcsátra. A tábori csendőrség, az országhatárt jelentő sorompót a csendőrlaktanya mellett állította fel, ahol mindenkit igazoltattak. Október 17-én délután, a Nagyvárad környéki harcokban résztvett magyar csapatokból egy szakaszra való, elcsigázott katona verődött össze a volt katolikus iskolában. Még aznap az a hír terjedt el a faluban, hogy az ohati állomást és a tölgyerdőt elözönlötték a partizánok. Másnap reggel egy ügybuzgó zászlós, a vonakodó és már szökésre készülődő, félig civilbe öltözött katonákat a helyi csendőrséggel együtt arra kényszerítette, hogy néhány kézi fegyverrel vonuljanak fel a partizánok ellen. A partizánok ellen indított akció rendkívüli veszélyekkel járt a falura nézve, hiszen az előrenyomuló szovjet csapatok ellenállás észlelése esetében kénytelenek lettek volna a falut lőni. Nagy szerencse, hogy erre nem került sor. A partizánok az egyik portyázó csendőrt elfogták, akit kifaggattak a faluban levő katonai erőkről, majd lefegyverezve visszaküldték azzal az üzenettel, hogy ellenállásnak nincs értelme, mert a szovjet csapatok a közelben vannak. 206