Kurucz Albert: Az észak-bihari szőlőművelés és borgazdálkodás (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 5. Debrecen, 1964)

IV. A szőlő és művelése

24. Bujtás tőkék pótlásánál alkalmazzák, hanem gyökeres vessző nyerésére is. Csinálják a szakirodalomban ismert mélybújtást és porbúj tást egyaránt. Ezeket a kifejezéseket nem ismerik. A porbujtás által nyert vesszőt p o r haj a s-vesszőnek mondják. Azt tartják, hogy akinek porhajas vesszője van, csak annak van sok bora. A tőkepótlás másik módját a döntést is alkalmazzák, de ezt is lehúzásnak mondják. Ezt a módot alkalmazzák akkor, ha nagyon öreg tőkét fiatalítani akarnak, vagy szomszédos tőkéket akarnak pótolni, főleg amikor foltokban pusztul a szőlő. Alkalmazzák új telepítéskor is. Ebben, az esetben a tőkét nemcsak döntik, hanem ki is ássák, és más helyre viszik át. Egy-egy ilyen áttelepített tőkéről 4—5 új tőkét nevelnek. Ha a vesszők legyökereznek, a régi tőkének alig van szerepe. Az új telepítésíí vesszőket — amikor az kihajt —, palántoknak hívják. A p a 1 á n t második évben, a bujtás által nyert szőlő már az első évben karót kap. A palántok gondozása kapálásból és locsolásból áll. 2. Karózás A szőlő kúszó növény. Jól ismerik ezt a sajátosságát az észak-bihari gazdák is. Elég bajuk van némelyikkel, a gyorsabban futóval. Mire észreveszik, már a szomszéd sorban vagy a szomszéd szőlőjében, vagy a gyümölcsfán kapaszkodik. Ezért van szükség karóra. A hegyvidéki vagy dombos szőlőművelésnél itt jóval magasabb koronát nevelnek. Ezért a karók is hosszabbak. A gondos gazda azt szereti, ha a karók pontosan egyforma magasak és nem látszanak ki a szőlő lombjából. így lehet az említett szép szőlősorokat kialakítani. (25. kép.)