Kurucz Albert: Az észak-bihari szőlőművelés és borgazdálkodás (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 5. Debrecen, 1964)

IV. A szőlő és művelése

25. Szőlőterület sűrít gyümölcsfákkal A karók milyenséget azonban — ezen a fában szegény vidéken — nem mindig a gazda gondossága szabja meg. Erdő alig van ezen a vidéken (ami volt, annak 1945-ben nekiestek, kipusztították). Már a régebbi időkben is távolról, a bihari hegyekből hozták ide a szőlőkarónak, épületfának és kerítésoszlopnak valót. A ma élő szőlősgazdák pedig a közelebbi, mikepércsi és hosszúpályi erdőkből vásárolták a karónak valót. A fa szállítása régebben nyújtottderekú szekerén történt. Itthon azután a szálfákat keresztvágó fűrésszel megfelelő hosszúságra fűrészelték, s felhasogatták. Az idősebbek szerint ennél olcsóbb volt a veresfenyőléc-karó, amit a faraktárban kötegenként lehetett beszerezni. Ma már nem árulják. Ezért van, hogy olyan sok napraforgókarót találunk a szőlőskertekben (26. kép.). Ebből bőven terem ezen a vidéken. Az igényes szőlősgazda nem teszi a napraforgókarót a szőlőjébe. Kevés ideig is tart, nem is biztosan áll. Ha pedig kidől, mire a gazda észreveszi, már rothadnak a fürtök. Talán a fahiánnyal is magyarázható, hogy ezen a területen egyre több lugasos művelés alakul ki. Ez csak néhány jó erős oszlopot igényel, meg drótot. A munkája is kevesebb. Bár az idősebb emberek azt tartják, úgy jó, ha a tőkét körül lehet járni. Hamarabb észreveszik, ha hibázik. A fürtöt is könnyebb eldugni, kibontani, ha minden tő mellett karó van. Régen meg különösen azért nem alkalmaztak lugast, mert télire az egész vesszőt lehúzták, elfedték. Leggyakoribb tehát a hasított á g k a r ó

48 használata. Ritkábban használnak léckarót, és napraforgókarót, amit itt csúfolkodva ,, olajkaró"nak is mondanak. A karók méretei változók. Általában 160—170 cm hosszúak. A termesztett