Nyakas Miklós: A hajdúvárosok országgyűlési képviseleti jogának elnyerése 1790-1791 / Hajdúsági Közlemények 17. (Hajdúböszörmény, 1992)
Tartalom
Útjuk nem volt eredménytelen. A magyar rendek segítségével sikerült elérni azt, hogy a törvénytervezetbe kedvezőbb kitétel kerüljön be, nevezetesen azt, bogy benne legyen az a kitétel, hogy „az azokat, töwényesen terhelő kötelezettségek". Ez már minden kamarai igényt a magyar jogrend és intézmények, róhatóságok hatáskörébe utalt. A királyi kincstár, a kamara következő kísérlete az volt, hogy a hajdúvárosi igények ellen azzal állt elő, hogy a hajdúvárosok máig adósakbiz.onyos kamarai cenzus megadásával, s erről nem lehet lemondani, sőt az lenne az igazságos, ha minden terményünk után kilencedet adnának. A két követ a szokásos csatornán erről a tervről is időben tudomást szerzett, s ezt rendkívüli szerencsésnek tartották. Amint, a hazaiaknak leveliikben írták, „Eő Felségének sem lévén még elegendő tudománya Hajdú Városok dolgaiban", s ezért a kamarának ezen ármánykodása „könnyen ínegsirathatlan kárt okozott volna". Újra elindullak tehát Bécsbe, ahol a Kancellária levéltárából kikeresték a hajdúvárosokra vonatkozó iratokat, s így felkészülve nyertek kihallgatást az uralkodónál/ 0 1* Ismét eredménnyel jártak, mert a kamara igényét elvetették, amely tulajdonképpen jobbágyi függést eredményezett volna. Még 1790. december harmincadikán is azt írták haza, hogy a kamara nagyon ellenzi a hajdú városokról szóló törvénycikkek bevételét, mindaddig, amíg a kamarai jogokat nem tisztázzák. Ráadásul tanácsadóik, „jóakaróik" is igen borúsan látták a helyzetet. Azt fontolgatták, hogy a nádorhoz fordulnak segítségért, mert „csuda dolog, minden kérdésen kívül vagyon, hogy a Kunok és Jászok Coronal e Bonumok, mégis azoknak inarticulatioja eránt leg kissebb difficullas sints, minket pedig minden felől érdekelnek a nyilak" - írták haza/ J-'* Azaz, szerintük a Jászkunság kétségtelenül kincstári birtok, azaz kamarai igazgatásaialt állhalna, ezzel szemben azonban ilyen igény nem merült lel, s a Jászkunság törvénybe iktatása iránt sem merült fel kétely. A bécsi udvar helyzetének erősödésével párhuzamosan a kamarai kérdésben az udvar egyre inkább erősítette pozícióját. A magyar származású, de a nemesi-rendi mozgalom esküdt ellenségének bizonyuló Jzdenczi államtanácsos azt hangoztatta, hogy a magyar kamarai elnöknek ugyan jó viszonyban kell lenni a nádorral, de nem függhet tőle. Ennek alapján törvénytelen a kamarának a nádor alá való helyezése. Az 1791. február húszadikai királyi leirat visszahelyezte a magyar és az erdélyi kamarai ügyek ellenőrzését a bécsi udvari kamara hatáskörébe, s kimondta a Helytartótanács és a magyar kamara szétválasztását/ 9 6* Ebbei \ a helyzetben a magyar rendek egyértelműen kiállottak amellett, hogy a hajdúvárosok a Magyar Királyi Helytartótanács alá tartozzanak. A Helytartótanácshoz való tartozásról ugyan tételes törvény nem rendelkezett, sőt királyi rendelkezés sem született róla, márpedig a II. József-féle január huszonnyolcadikai leirat értelmében mindenben a Mária Terézia-kori állapotok állítandók vissza, s így a hajdúvárosoknak is a kassai kamarai adminisztráció fennhatósága alá kellett volna kerülniük. A köznemességnek a dikasztériumokban ülő vezetői azonban - a fenti előzményekre való tekintettel is - mindent elkövettek, hogy a Helytartótanács felügyelete alá kerüljenek. Ezt a „tévedést" Bécsben cak 1802-ben vették észre, ekkor azonban a dolgokon már nem lehetett segíteni/ 9 7*
