Nyakas Miklós: A hajdúk letelepítése Böszörményben / Hajdúsági Közlemények 13. (Hajdúböszörmény, 1984)

Tartalom

levélnek azt a pontját is, amely a felkelésben részt vettek számára teljes büntetlenséget helyezett kilátásba; ünnepélyes ígéretet tettek arra, hogy a hajdúk eddig való cselekedeteiről „sem fegyverrel, sem semmi némű bosszúállással az ország meg nem emlékezik". A hajdúvezérek biztosítékot kaptak arra is, hogy a rendek által elfogott hajdúkatonákat szabadon engedik, ennek fejében viszont a hajdúk vállalták azt, hogy bosszúállásra ők sem gondolnak és a dúlásoknak, fosztogatásoknak véget vetnek. ígéretet tettek arra is, hogy a felkelés során zsákmányolt jószágokat, „lovakat, ökröket" a szegénységnek visszaadják, s nem állanak bosszút azokon a hajdúkon sem, akik a felkelés során az ellenkező táborban állottak. S végezetül elfogadták a rendek legfőbb követelését, tudniillik azt, hogy „az Tiszán mindgyárt által keljünk, s az szegény fejedelemtül adatott jószágban mindgyárást leszálljunk és eloszoljunk". Szoros összefüggésben állott a Várkonyban kötött egyezséggel a Homonnai Drugeth főkapitány, császári biztos által a hajdúkkal Szikszón, 1608. április tizenkilencedikén kötött szerződés, amely a királyi zsoldban álló katonákat érintette/'

0 Az egyezség értelmében Homonnai Drugeth Bálint „az országhoz mutatott hűségük és jövendő hasonló szolgálatuk" fejében az érintetteknek Polgárt és Szentmargitát adományozta. E két település hajdúkézre adása azonban a feudális jogrendszer értelmében teljesen törvénytelen volt, lévén azoknak földesuruk, az egri káptalan. Az adományozás ténye csak a kor zilált birtokviszonyainak fényében érthető meg. A törvénytelenség tényét érezhette maga Homonnai Drugeth Bálint is, mert úgy rendelkezett, hogy ha ,,e mellénk állt hajdúságnak" a fenti két birtokot a generális országgyűlésen a magyar rendek nem lennének hajlandók megadni, akkor „más hasonló helyet szerzünk érette". A feltételek többi pontja hasonló volt a várkonyi egyezséghez. Homonnai ugyanis büntetlenséget ígért minden, a múltban elkövetett bűntettre, s a „hajdúság közé lett állásokért és kártételekért senkitől bántások nem lészen". Büntetést helyezett viszont kilátásba arra az esetre, ha valaki „marháját" náluk megtalálja. Az adományozott birtokokért cserében viszont megkövetelte, hogy „fejenként ki-ki házakhoz és helyekre telepedjenek". Kérdés, hogy a Polgárt és Szentmargitát birtokba vevő hajdúk vajon a Bocskai István által kiváltságolt hajdúvitézek közé tartoztak-e. Homonnai oklevele szerint az ide települőknek részük kell legyen azokban a birtokokban is, amelyeket „a szegény meghalt fejedelem adott volt közönségesen az egész hajdúságnak". Polgár és Szentmargita szerinte „azok felett" való adomány. Intette őket, hogy Bocskai adományából is vegyék ki részüket, s ebben segítséget is ígért. Ettől függetlenül azonban úgy véljük, hogy a Homonnai által letelepítettek nem, tartoztak a Bocskai által kiváltságoltak közé, legalábbis semmi jel nem utal arra, hogy vélt jogaiknak érvényt próbáltak volna szerezni. Itt csak mellékesen jegyezhetjük meg, hogy a már említett birtokjogi tisztázatlanságnak később, a török kiűzése után súlyos következményei lettek. Az egri káptalan ugyanis perrel visszaszerezte Polgárt és Szentmargitát, amelynek egyenes következménye volt Polgár hajdúvárosi jogállásának elvesztése és végső fokon a város 1717-ben történt pusztulása.

4

1 40 Szendrey I. i .m. 20—22. 41 Vö. Balogh István: Polgár a hajdúvárosok sorában (1608—1717) (Polgár története, szerk. Bencsik János). Polgár, 1974. és Nyakas Miklós: A hajdúváros pusztulásától a jobbágyfelszabadításig. Uo. 16