Nyakas Miklós: Hajdúböszörmény sajtótörténete / Hajdúsági Közlemények 10. (Hajdúböszörmény, 1982)
Tartalom
Az azonban kétségtelen, hogy szerkesztése alatt korántsem jelent meg annyi szenzációhajhászó hír, mint például 1913-ban, amikor a Hajdúböszörmény és Vidékét a hivatásos újságíró, Balassa Sándor szerkesztette. Maga Porcsalmy Gyula is azt vallotta, hogy az újságnak nem elég magát a tényanyagot közölni, kommentár is kell, hogy vállalt feladatát betölthesse. Ezt az elvet és szerkesztői gyakorlatot azonban igazán nyomatékosan dr. Molnár István fogalmazta meg. A „sajtónak nem krónikát írni a feladata, hanem igenis a közvélemény irányítása". Ezzel szemben a böszörményiek elvárása egészen más volt. az számított jó újságírónak, akinek egész szellemi erejét az kötötte le, hogy pontosan elszámoljon a városi közgyűlésekről és a bálokról. „A mi közönségünk, jól tudom, csak eseményeket vár, ám hozzá fogjuk szoktatni, hogy gondolatokat várjon". A vidéki hírlapírás nehézségei azért is szembeötlőek, mert kis városon „minden egyéb akad, csak az nem, amiről írni lehetne. Azaz volna elég tárgy, de legnagyobb része olyan, ami nagyon hasonlít a polynéziaiak tabutörvényéhez". A legtöbb dologról ugyanis „nem szabad írni". A város ügyeivel kapcsolatban a hírlapírónak önként kínálkozna a kritika. Igen ám, de ez „elválaszthatatlan a személyiségektől, ami megint tabu". Ráadásul „politizálnunk nem szabad, de nem is lehet", írta. Éppen ezért a vidéki újságírók dolga nagyon nehéz, önmaga becsülése nem engedi meg, hogy egy bizonyos szintről leszálljon, de érzi, hogy nem értik meg. Máig érvényes gondolatot fogalmazott meg akkor r amikor leszögezte, hogy „lehet valaki fővárosi gondolkozású vidéken is, lehet vidéki gondolkozású a fővárosban is". Nem csekély büszkeséggel hozakodott elő az általa szerkesztett újság példájával; „Mondja meg bármely olvasónk, menynyivel állunk alatta, mi Böszörmény és Vidéke a fővárosi színvonalnak". „Bírálni és ócsárolni könnyű, de teremteni és alkotni, az már nehéz" — vágta oda szerkesztési elveit a bírálóknak. 4 0 Érdemes megfigyelni a két szerkesztői egyéniség — Porcsalmy és Molnár — vélekedését Tisza István készülő, s történetírásunk által közismerten reakciósnak bélyegzett sajtótörvényéről. Mindketten aggodalmuknak adtak hangot, de a különbség óriási volt közöttük. Porcsalmy úgy látta, hogy abban sok jó vonás is van, mert „eddig sok mindenféle kétes exisztencia csőszködhetett a sajtó berkeiben". Ezeket ki kell irtani. Ettől függetlenül azonban alaposan át kell gondolni az egész tervezetet, s nem úgy kell megcsinálni, ahogyan a kormány akarja. 4 1 Dr. Molnár István azonban elvi álláspontra helyezkedett: „Az igazi, eszményi sajtótörvénynek csak egyetlen paragrafusa lehet, azt írni meg, ami történt és ahogyan történt s tovább hogy az ember csak úgy szóljon írásban, ahogyan érez és gondolkodik". Az egyéni meggyőződést tehát a legszorosabban kapcsolta össze az újságírói hivatással, s vallotta: a leírtakért az erkölcsi felelősséget mindenkor vállalni kell. „Ha írok valamit, aláírom a nevemet. Nem tüntetés, nem hencegés az, nem kérdéses az, ha valaki egy közleménynek aláírja a nevét. . . Azt fejezem ki, amit írtam, felelős vagyok most és mindenkor"/' 2 S ha ezt az újságírói magatartást netán természetesnek is érezzük, a maga korában, s különösen a nagyvárosi sajtónál korántsem volt az! A legtöbb újságnál szóba sem került az elvi magatartás kérdése, csupán a szakmai rátermettség. 4 3 40 Uo. 1907. máj. 25. XVII. évf. 21. sz. Spectateur álnéven. 41 H.-Böszörményi Hírlap. 1913. nov. 14. VI. évf. 46. sz. 42 Hajdúböszörmény és Vidéke. 1914. ápr. XXIV. évf. 15. sz. 5. és uo. 1908. ápr. 4. XVIII. évf. 14. sz. A sajtó függetlensége. 43 Horváth Zoltán: Magyar századforduló. Bp. 1974. 332—334. 19
