Nyakas Miklós szerk.: Honismereti írások a Hajdúságból II. / Hajdúsági Közlemények 6. (Hajdúböszörmény, 1976)

Örsi Julianna: A családi élet jellemzői Hajdúböszörményben a századfordulón

kérővel. A vőlegény barátai közül kerültek ki a nyoszolyólegények, kíscrőlegények, lovaslegények, a menyasszony barátnői közül (szomszédlányok, unokatestvérek) kerültek ki a nyoszolyólányok. A lakodalmakban általában két koszorúspár volt. Minden lakodalmi tisztségviselő feladatát, helyét, öltözetét megszabta a hagyomány. Az esküvői menetben az első szekéren a vőfi és a legények mentek, utána a jánykérők szekere következett. A harmadik szekéren az első koszorúspár ült. A menyasszonyt és a vőlegényt a negyedik szekér vitte, akik mögött a második koszorúspár szekere haladt. Az utánuk sorakozó szekerek a rokonságot szállították. A sort a zenészek zárták. A lakodalmat a vőlegényes háznál tartották, ahová e'sősorban a vőlegény rokonai voltak hivatalosak. A menyasszonyos háznál ebéd volt, amelynek résztvevői közül csak a legközelebbi hozzátartozókat (menyasszony szülei, testvérei, keresztszülei) vitték el a hériszbe. A hériszes nép, ha már 16—18 szemé'yből állott, sokallták. Vacsorakor főhelyen a vőlegény és a menyasszony ült. Mellettük két oldalt a nyoszolyólányok foglaltak helyet. A nyoszolyólegények nem ültek le, mert ők a vői'inek segítettek az ételek fe'adásában. Az ünnepelt párral szemben a menyasszony szülei foglaltak helyet. A fiú szülei nem ültek be a vendégek közé. A menyasszony felőli oldalon a hériszc^ck ültek, a vőlegény közeiében a násznagyok. A többi helyet a vőlegényes ház által meghívott nagyszámú vendégsereg foglalta el. A menyaszszony kontyolását már a vőlegény nőrokonai (lánykérő fe'esége, vőlegény nagynénje, unokatestvére) végezték. Ekkor kontyba tették a haját, ráadták a jegyruhát, majd menyecskének öltöztették, bekötötték a fejét. Ezzel jelezték, hogy az ünnepelt új helyzetbe került, a menyecskék sorába lépett. Ettől kezdve szülei házába már csak látogatóba ment haza. Éjfélkor menyaszszonytánc is volt. Egyik hegyen szedtek érte pénzt, másutt nem. A táncot a vőféllyel kezdte, aki néhány forduló után átadta a menyasszonyt a vőlegénynek. Minden je'en levő férfinek illő vo't megtáncoltatni. Ahol a táncért fizettek, ott a pénzt a násznagyok szedték. Az így összegyűlt pénzt a fiatalok indításához szánták. Általában jószágot (fejős tehén) vettek rajta. Az 5— 10 holdas görög katolikus parasztoknál etofordult, hogy a menyasszonypénzbe egy esztendős borjút, malacot, 3 kotlóalja csirkét, pulykát, búzát vagy tengerit adtak. Az ifjú pár megindulását a szülők segítették (ha beleegyezésükkel történt az esküvő). Ezt a feladatot természetesnek, köte'ességüknek tartották, hisz míg férjhez nem ment a lány, meg nem nősült a legény, általában szüleinek dolgozott. A fiataloknak így ahhoz, hogy a családalapítás gazdasági alapja meg legyen, szükségük volt szüleik támogatására. Az árvalányt a rokonai (nagybátyja, anyja testvére, nagyszüleje) segítették anyagiakban férjhezmenetelkor. A lány, ha férjhezment, stafírungot kapott. A lányos anyák ezt már jó előre összegyűjtötték. A stafírungba a szükséges ágynemű, szakajtó, törölköző és a lány ruhái tartoztak. Hogy miből hány darabot adtak, azt befolyásolta a gazdasági helyzet, de nagy különbségek mégsem alakultak ki, mert igyekezett minden szülő a szokásoknak megfelelően a szükségesnek tartott mennyiséget odaadni. Arra mindig ügyeltek, hogy ha több lányuk is voU, mindnek ugyanannyit adjanak. Általában a stafírungba tartozott: 4—6 db párna, 2 db dunna, 2 db derekalj, 1 db paplan, 2 váltás ágynemű, 1 db abrosz, 4 db szakasztó, (i db törölköző, fehérneműk, néhány öltözet új ruha (bunda). Néhány bútordarabot is adtak a menyasszonynak: 1—2 db ágy, 1 db szekrény, 1 db kanapé, 1 db asztal, 1 db komót. Menyasszonyi ládát már a legidősebb adatköz45