Nyakas Miklós szerk.: Honismereti írások a Hajdúságból II. / Hajdúsági Közlemények 6. (Hajdúböszörmény, 1976)

Dankó Imre: Káplár Miklós festészetének néprajzi vonatkozásai

csapódva, úgynevezett „szabad iskolákban". Káplár Miklós is megtanulta a festészet minden elsajátítható szakmai részét; nagyszerű tanítói, mesterei voltak. Közismert, hogy a Képzőművészeti Főiskolán Réti István és Zemplényi Tivadar voltak a tanárai, de az is köztudott, hogy Rippl-Rónai Józseftől is sokat tanult. Hat évet dolgozott nála. Boromisza Gézával való barátságáról már volt szó; azonban Medgyessy Ferencet. Gáborjáni Szabó Kálmánt sem hagyhatjuk említés nélkül. Különösen nem tárgyunk szempontjából, hiszen mindannyian egy új magyar, népiségben is meghatározott művészet megteremtésén fáradoztak.

1 Hasonlóan megválaszolatlan marad a kérdés akkor is, ha őstehetségek helyett „naiv alkotókról", „naiv művészetről" beszélünk. Ez az újabban elterjedt kategória fogalmilag ugyanúgy nem tisztázódott, mint az őstehetség. F. Mihály Ida önkéntelenül is rámutatott erre a Magyar naiv művészet a XX. században című, 1972-ben Budapesten, a Magyar Nemzeti Galériában rendezett reprezentatív kiállítás katalógusának a bevezetőjében. Erről a művészetről, ezekről a művészekről ezt írta: „Alkotásaikban még érvényesül a paraszti közösség szokás- és formahagyománya, de papírra tett műveik már öncélúak és komponálásmódjukban egyéniek.'"

1 Nem vitázni akarva mondtuk el az eddigieket, hanem azért, hogy minél jobban, alaposabban bevezessük azt, amit dolgozatunk címe szerint Káplár Miklós művészetéről el lehet és el kell mondanunk. Káplár Miklós tehetséges, jól képzett festőművész volt. Nagyon jó iskolákba járt. Ezt bizonyítja többek között az is, hogy beilleszkedett kora művészeti törekvéseibe, tájékozott volt a művészeti élet nagy kérdéseiben, sőt részt is vett mozgalmaiban. Tevékenységét nagyban befolyásolta például a húszasharmincas években általánosan elterjedt „gyökérkeresés", nemzeti szellem, az egyetemesnek a nemzetivel való egyfajta szembeállítása vagy éppen kiegyenlítése. Ennek a művészeti közhangulatnak — aminek természetesen megvolt a maga társadalmi-politikai alapja is — szélsőséges megnyilvánulásai is voltak. Az ilyen színezetű törekvések egy részének összefoglaló neve volt a turanizmus, ami — ahogy láttuk — Káplár Miklóstól sem állt távol. A turanizmus egyrészt a művészetben egyfajta torz eszményítést, másrészt a régmúlt nagyszerűségének romantikus felidézésével valamiféle menekülést fejezett ki az akkori mából. Sőt, a menekülésen túl a legjobbaknál bizonyos tiltakozást is a sanyarú gazdasági és az embertelen társada'mi rendszer, a monopolisztikus kulturális viszonyok ellen. Tekintve azonban, hogy ennek a felfogásnak és az ebből fakadó törekvéseknek nem volt semmiféle érdemleges eszmei alapja, történelmi háttere, gazdasági, társadalmi vagy éppen kulturális kötődése, komoly eredményt nem hozhatott. Mindössze ködös képzelgések kivetítődéseként érdekes színfolt maradt. Gondoljunk csak ebből a szempontból Káplár rovásírásos próbálkozásaira, portréi antropológiai megfogalmazására. Szerencse, hogy ezek a „keresések' végül is nem váltak Káplár Miklós művészetének meghatározóivá, csak motiválói voltak. Senyéi Oláh Rabinovszky Máriusznak a Nyugatban megjelent kritikájára hivatkozva, a már idézett öszszefoglalójában azt mondta aztán Káplár művészetéről, hogy csatlakozott az Ady Társaságban megtestesült nyugat-európai jelleghez, ami nála a helyi sajátosságokon keresztül érvényesül. Senyei, illetve Rabinovszky ezzel azt akarta kifejteni, hogy Káplár Miklós végül is igazi festő, igazi művész lett.

5 Káplár Miklós legjobb alkotásaiban összefoglaló nagyvonalúsággal ábrázolta leegyszerűsített pásztoralakjait és mozdulatlan, hűvösen elfinomult táj31