Nyakas Miklós szerk.: Honismereti írások a Hajdúságból II. / Hajdúsági Közlemények 6. (Hajdúböszörmény, 1976)

Dankó Imre: Káplár Miklós festészetének néprajzi vonatkozásai

képeit. Egyformán vehetjük impresszionistának és expresszionistának, aki olykor kemény vonalakkal, erőteljesen kontúrozva, rendkívül határozott színvilággal (például portréinál), máskor meg sejtelmes, szét- és egymásba folyó finom, ködszerű színezéssel, raffináltan alkalmazott fényeffektusokkal, erősen perspektivikusan, az üres teret, jobban mondva a tér ürességét jól megmutató kompozícióval (például a pusztát ábrázoló tájképeinél) festette meg környezetét: a böszörményi Gulyajárást, a Hortobágyszélt, a puszta belső részeit, a böszörményi, hortobágyi embereket — leginkább pásztorokat, környezete mindennapi állatvilágát, a magyar szürke marhát, a könnyű lábú. jól futó lovat, a gubancos pulit, az ék alakban elhúzó vadlibákat. Néhány képén együttesen szerepel a táj és az ember, afféle új zsánerképben (Gulyakútnál, Vásárra igyekvők hajnalon stb.). Mind a táj természeti részletei, mind az emberek, állatok erősen stilizáltak, a kifejezés érdekében torzítottak. Mondhatnánk azt is, hogy idealizáltak, mert minden esetben a jót, a megnyugtatót, a kiegyensúlyozottság modelljét nyújtják. Káplár képei éppen ezért naturálisak is a maguk módján, hiszen a valóság általánosán ismert részletei és egésze csak reálisan ábrázolva alkothat típust, hozhat létre modellt. Ezeknek a Káplár által alkotott modelleknek az a tulajdonságuk, hogy helyiek, Böszörményre, a Hortobágyra, a pusztára, a pásztorságra vonatkoznak. A portrékon bemutatottak hús és vér emberek voltak. Ismerték, sőt felismerték őket. Hasonlóképpen a tájak, tájrészletek is, jóllehet előtte senki sem látta oly színgazdagnak, annyira költőinek, finomnak a pusztát. Káplár Miklós festészetében a Fülep Lajos által említett forma néprajzilag hiteles. Káplár a saját maga világát, életmódját, az őt körülvevő tájat, annak embereit, eszközeit festette meg és hagyta ránk. A nagy fokú hitelességet nem csökkentette, sőt fokozta az a férfias líra, érzelmi viszonyulás, ami tárgyait művészivé tette, költőivé fogalmazta. Most, dolgozatunk sajátos szempontjai miatt az ábrázoltak hitelességét kell hangsúlyoznunk. A nagy fokú néprajzi hitelesség miatt Káplár Miklós festményei nemcsak mint művés-ú alkotások értékelhetők, hanem mint a mára már átalakult és csak egyes ré.; leteiben, de inkább csak csökevényesben meglevő böszörményi, hortobágyi világ. népé'et néprajzi dokumentumai is. Alkotásai ilyen irányú hite'ét az adja, hogy saját, megélt világát belülről, annak minden részletét, összetevőjét ösztunösen ismerve, nem pedig kívülállóként, esetleg modell után festette meg. Káplár munkáinak néprajzi fontosságára legutóbb Sz. Kürti Katalin hívta fel a figyelmet/' Káplárt erre a néprajzi hitelességre kényszerítette társadalmi helyzete, műveltsége mellett szándékos törekvése is. Néprajzi hitelességű például egész és fél alakos portréin a viselet. Nemcsak pontosan megfestette a pásztorkalap formáját, hanem viselési módját is. Ugyanígy a kereken benyomott kalapét és a kucsmáét is. A hétköznapi ruhákon kívül megörökítette az ünnepi öltözetet, viseleti darabokat is; például a szűrt. Ahogy a pásztorkalapon megfestette a daru- vagy túzoktollat, úgy a szűrön a hímzést vagy a rátétes díszt, a csatot. Több portréján láthatjuk a karikást is. Karikásábrázolásain nemcsak a karikásnak, mint eszköznek a hiteles képe jelenik meg, hanem a hordás (vállra vetve, átvetve a vállon és összekötve a hónalj alatt) módja is. Pásztorporlréin megfigyelhetjük az alakok gondozottságát, a kékes-kínosra megfestett borotváltságot, a haj- és bajuszviseletet. Tájképeinél ilyen szempontból e^őrenden a mesterséges tereptárgyakra kell figyelnünk. Sokszor megfestette a csordakutat a maga nagy, messzire lát32