Nyakas Miklós szerk.: Honismereti írások a Hajdúságból II. / Hajdúsági Közlemények 6. (Hajdúböszörmény, 1976)

Makoldy Sándor: Káplár Miklós húsvéti tojásai

KÁPLÁR MIKLÓS HÚSVÉTI TOJÁSAI Makoldi Sándor Húsvét. A kereszténység megjelölte nap, az első igazán tavaszi pogány ünnep. A rügyező fák, a tél zártsága, a böjt terhe alól kipattanó élet, születés, feltámadás. Pezsdülnek a nedvek, munkavággyal telnek meg a természet közelében élő emberek. A festőt is — aki igazán mélyen, ösztöneivel kapcsolódik a természethez, ami örökké egyetlen és utolérhetetlen modellje —, még a városban élve is kiűzi az első langyos szellő, meleg eső. Káplár Miklós, aki a puszta gyermeke volt, naponta nézte az ég föléje boruló nagy boltozatát, a Hortobágy végtelen szikéit, és benne a vonulást — fenn a felhők és madarak röptét, lenn az emberek és marhák lassú, a rög vonzását elkerülni nem tudó, hosszú-hosszú örök vándorlását. Naponta nézni a nagy semmit, nézni a fény változásait, komisz és szelíd arcát és be'eindulni gyalog és menni-menni órákig, kilométereken át a mindig ugyanabban, kis örömök között — ez Káplár festészete. A föld és ég logikai renddé egyszerűsödve, látóhatárnyi méretekben a közepén álló emberben nagy nyugalmat szül. Kevés ember bírja el ezt a tisztaságot. Az értelem rendje ez a pusztán. Káplár számára a Hortobágy, mint Csontváry számára a cédrus, filozófia, megtöltve a festő színörömével. A juhászhoz azonban odavág a tiszttartó, élelem és pénz kell a megélhetéshez — sa szem az égről a földre néz, a végtelen arányok egy emberi problémává zsugorodnak, fő mértéket adva. Mégis csak a XX. században élünk, ahol emberek, város, Káplárnak feudálkapitalizmus, be egség', éhség — létproblémák vannak. Nagyon sokszor szorult segítségre, és az emberi vonzatok barátsággá sűrűsödtek olykor. Debrecenben találkoztam özvegy Szabó Zsigmondnéval. Náluk sokszor ebédelt Káplár Miklós. Ennek a kapcsolatnak sok emlékét őrizte kis szobájában, többek között a Káplártól 1933—34 húsvétjára kapott hímestojásokat. Egy festő életművében ilyen kis kitérő játék, az emberi kapcsolat kívánta, viszonzásként, meglepetést, örömet oko^ó figyelmesség szokott csak lenni. Hogy jelen esetben mégis igen figyelemre mé'tó, azért van, mert Káplár a feladatot nem szokványosán, kedv nélküli köte'esség gyanánt fogta fel. — talán a tavasz tette, vagy az őszinte barátság, de tojásaira — egy kivétellel „•— egész kis remekműveket festett. Nem sajnálta a múlandó anyagtól tehetsége legjavát, és a megajándékozottban is bizalma volt, hogy emlékét őrizni fogja — az erős ember sajátja ez. 28