Bencsik János: A szarvasmarha paraszti tartása hajdúnánáson a XVIII. század végétől / Hajdúsági Közlemények 1. (Hajdúböszörmény, 1974)
Tartalom
A hajdúnánásiak azt tartják, hogy a szarvasmarhának szőrös a füle, ezért hangosan kell beszélni a fogat irányítása közben. Csálé Badárl (jobbra) Hőkk ide Körmös! (balra) voltak az irányító szavak. Hátramenetkor curikkoltak. Munka közben az ostorral is irányították és ösztökélték őket. A négyes fogatokhoz félig kikészített, erősebb bőrből készült restellőt (nagyostor) alkalmaztak. Az elkészült ostort zsírral kenték be, s porban huzigálták meg, hogy nehezebb legyen, jobban kicsaphassák. Előbb kettős, majd egyes szíjcsapó ban végződött, s az ökör farkából csapót kötöttek rá. Az ökörfogatra harangot vagy pergőt használtak. Ezzel díszítették a járó jószágokat. Az ökrök lekötésére mind az ólban, mind munka közben általában kötelet használtak. Akadt lánc is rajtuk, bár azt nem szerették, mert bajban nehezen lehetett elereszteni a láncról az állatot. Igába fogáskor, miután megemelték a szekérrúdra vagy a tézsára erősített jármot, előbb a hajszás, majd a kezes ökröt Kör be! Kör be! kifejezéssel terelték a járomba. A befogott ökrök kötelét a rúd karikájába kötötték, majd fejükről leoldották, s a belső szarvukra kétszer ráhurkolták. Onnan átvezetve a külső szarvuk hegyére erősítették. A kötélből bakarasznyi csüngött, amelyre a fiatalabb gazdák piros, kék vagy nemzetiszínű bojtot kötöttek. Ez a fogat s a gazda dísze volt. A járom toló ját a hajdúnánási vásárra a borsodi faárusok és a meszesek szállították, s tőlük szerezték be a gazdák. 1 6 Az így megvásárolt tolóhoz helybeli kerékgyártókkal csináltatták meg a szükséges részeket. A felszerelt járom részei: toló, bélfa, bélfaszeg, járomszeg, nyakszeg és az alfa. 1 7 A toló közepét vaspánttal erősítették meg. A hajdúnánásiak szerint diófából készült járom a legtartósabb. 1 3 A jármot nyakszeggel erősítették a rú'd/ejhez, illetve kettős fogat esetén vagy szántáskor a tézslafejhez. A rúdfej és a tézslafej vasból vagy fából készült. A tézsla másik végét csikótóval (néhány szem vasrag lánc, rajta akasztókarika) toldották meg. A tanuló tinók járomszegére sulymot (vaslemezből hajlított szúró) húztak. A bélfa oldalába pedig szeget ütöttek, s végét kireszelték, hogy ne dógozzanak a bélfára. így akadályozták meg azt, hogy az igába fogott állatok szabálytalanul húzzanak. Az 1920-as években terjedt el az ekekapa, s vele együtt a vontatásához szükséges szélesebb ekekapa-járom. Ettől kezdve olyan széles közzel vetették a tengeri sorokat, hogy meg tudják húzatni. ,,Minden tengeri sorra kettőt lökettek", vagyis mindig a harmadik barázdába szórták a vetőmagot. Egyesjármot is használtak a szarvasmarhák igázásához (19. kép). Mind a húzatáshoz, mind a szekér vontatásához alkalmazták az egyesjármot. Gyeplüt alig használtak a szarvasmarha fogatok irányításához. Ha mégis sor került rá, akkor is idősebbek vették igénybe, akik a gyeplű végét az állat szarvatövéhez, a kötélhez vagy a lánchoz erősítették. Elterjedt volt a vezetíkkötél alkalmazása, amelynek az egyik végét az ökör szarván lévő kötélhez hurkolták, a másik végét pedig a tolóra, akasztották. Ezzel vezették az ökröket, a teheneket, ha szükségesnek ítélték. 16. Vesd össze az adatokat Bodó S., 1966. 541. 1-on közölt megfigyeléseivel. 17. A haidúnánási terminusok lényegtelen különbségeket tartalmaznak. Vesd össze Bodó S.. 1966. 545. 1. 18. Vesd össze Bodó S., 1966. 542. 1. 60
