Bencsik János: A szarvasmarha paraszti tartása hajdúnánáson a XVIII. század végétől / Hajdúsági Közlemények 1. (Hajdúböszörmény, 1974)
Tartalom
rövidebb ideig delelt a gulya. Elég volt egy-két óra, mert éhesek voltak az állatok, s mentek legelni. Ha meghevert a gulya, akkor meg is kírődzött. A gulyán is meglátszott a pásztor lelkiismeretes munkája, gondoskodása. A szegíny legelőn, bár sovány volt a marha, de a színe megvolt, tiszta volt. Ha közzémenték a gulyának, akkor is nyugodtan viselkedtek. Ha viszont üttötték-verték, akkor futott az állat a pásztor elől. Delelés után napszállatig legelt a gulya, utána magától ment az állásra. Az egyik felelősbojtár (rossz időben többen is) a falka szélin leheveredett a bundában. Ott aludtak egy keveset. Kiverés utáni napokban volt a legtöbb baj a gulyánál. Különösen az éjszakázás volt nehéz. Ezért aztán a számadók napszámosokat fogadtak, s a bojtárokkal együtt éjszakára körülállták a gulyát. A növendék állatokat egy hétig is így kellett őrizniük, mert nehezen állt össze a gulya. Annak örültek a pásztorok, ha első éjszaka megverte az eső a gulyát, mert az esőben összebújtak, szokták egymást.' 2 Kiverés után az egy gazda marhái még együtt éjszakáztak, egy hét elteltével azonban egy tesvér lett az egész gulya. Tavasszal nagy veszélyt jelentett a gulyánál a bogárzás. Ügy árpa piruláskor. mikor a veresfejű tövis nyílt, akkor kezdődött a bcgárzás, s három-négy hétig is elhúzódott. „Vigyázzunk jobban, mert bejön a bogárzás" —. így hívta fel a számadó a bojtárjai figyelmét. Nyugtalan'"^ voltak az állatok, szaladtak, menekültek a bőrük alól kibújó rovarok elől. Ilyenkor az ímély (fekete színű pondró) bántotta őket, ami a növendék tinó- és üszőborjúk hátában, a bőrük alatt fejlődött ki. 7 3 Egy legelőrész neve is (bogázóér) utal erre a jelenségre. Napjában többször itatták a gulyát. Még a múlt század végén is tavasszal szabadvizen itattak, csak a meleg nyári hónapokban vagy a szárazsásban szorultak a kutakra. Jellemző, hogy a XVIII. század végén ; kutak ásásáról a kerületnek kellett intézkednie: „Mivel a marhák nagyon döglenek az állott és megveszett víz miatt, tehát minden nemes város hadnagya a kutakat ásatva, azon itatni parancsoljon."'' 1 1816-ban a város hasonlóul megrendszabályozta a pásztorokat: „. .. mihelyst az itató kutak elkészíttetnek, azonnal a kútról itassanak (a pásztorok)". 7' A hajdúnánási legelőkön bővizű kutak voltak. Mindegyik jószágfalkának (gulyák, ménesek, csordák) külön kútja volt. Az egyes gulyákról vagy híresebb számadókról nevezték el a kutakat Anyagulya-kiltnak, Szűzgulya-kútnak, Nagygulya-kútnak, Nagykútnak, Dobozi-kútriak, Pálfikúínak. A XIX. század elejétől Hajdúnánáson is tiltották azt, hogy az igásállatokat a város wó/cútjairól itassák. „A szénatakarás és hordás ideje alatt a Lovas és Ökrös Gazdák cselédjei az ivókutakból úgy annyira ki merik a vizet, hogy alig ihatnak (1812)." 7 6 A legegyszerűbbek az ásott sírkutak voltak. Az 1817-ből való okleveles adatunk is erre utal: „A városnak napnyugoti oldalán az Ivó Kutak átaljában egészségtelenek lévén, az a város népe által elhanyagoltatott és az az oldali nép valamely Privá72. Janó Á., é. n. 12. 1., Tóth S., é. n. 8. 1. 73. Papp J., é. n. 2. 1. 74. Balogh I., é. n. 4. 1. 75. HBanL. Hajdúnánási Jkv. V. A. 301/a. 10. 1816. No. 2. 76. Uo. 12. 1822. No. 228 34
