Bencsik János: A szarvasmarha paraszti tartása hajdúnánáson a XVIII. század végétől / Hajdúsági Közlemények 1. (Hajdúböszörmény, 1974)
Tartalom
éjszakára is a jószágok, akkor korán keltek. Ha viszont jó mező volt T akkor a nap is felkelt, mikorra megindultak. Mindig jobban legeltek a szarvasmarhák, ha maguk indultak el. Csak akkor kellett indítani, amikor a nagy meleg, a fírges idő (sok élősködő rovar volt a gulya körül) beköszöntött, mert a poros álláson nem bántotta őket annyira a fíreg, ott nyugodtan voltak. Ekkor hajnalban (2—3 órakor) kőtöttík őket, s indították a gulyát. Jó időben, teli hassal (jól lakottan) szívesen hevert a gulya még virradatkor is. Ha rossz, hideg, szeles idő járta, akkor keveset pihentek. Mellettük éjjel is talpon volt egy-egy bojtár, mert ha egyetlen marha is megindult a gulyából, mind utána ment. Nem hagyták egymást. A XIX. században a magisztrátus foglalkozván a legeltetéssel, a következőkben szabályozta a gulyabeli marhák indítását: ,,A Gulyások a Marhákat mindenkor nap felkölte előtt a háló helyről Legelés végett elindítani kötelesek." 6 7 Ez volt később is az általános gyakorlat, mert hajnalhasadtába. kellett indítani a XX. században is a gulyásoknak. 6 8 A szarvasmarha szembeszéllel szeret legelni. „Szereti szagolni azt. amit harap." A nagy falkát azonban jobb szélalá engedni, mert így csendesebben, lassabban megy. „Széllel szemben tolják egymást, a szél húzza őket." „Ha esik az eső, akkor fart löknek az időnek, és szélalá mennek legelés közben. 6 9 A nagybojtár a gulya előtt haladt, az terelgette, s tartotta vissza a keveset legelő, csak folyton szaladó állatokaa. A számadó legeltetés közben a gulya hátujján ballagott, s figyelte az állatokat. A tanulatlan kisbojtárt pedig a csóvához állították, ő ügyelt a tilosra. Egy-egy gulya vagy csorda a maga járásán legelt, részükre a kicsóvázott legelőt pedig szakaszonként járták. így váltogatva a mezőt, mindig volt elég legelésre alkalmas füves térség. 1818-ban is azt követelték meg a pás/' roktól, hogy ne egy nyomon legeltessék a szarvasmarhákat, mert „a pásztorok vagy egy nyomon szokták légyen járatni Marháikat, vagy éppen azoknak feljártatását el mulasztván..kárt tesznek". 7 0 „A szarvasmarha megmutatta, hogy mikor mire volt szüksége a csapatban" —, mondják a tapasztalt pásztorok. Ha elfáradtak vagy jól laktak, s pihenni akartak, akkor lefeküdtek, ha szomjasak voltak, akkor mentek a kúthoz a vályúra. A gulya legelés közben szíjjá magát, az állatok mennek egymás után, alig kellett terelni. Ha kiágazott a gulya, oldalról a marhák kilegeltek, akkor visszacsapták a pásztorok. Legfontosabb kötelességük az volt, hogy megfelelően egyenek és igyanak az állatok. Egymás között is csak azt tartották jó pásztornak, aki előtt a szarvasmarha harmat szállatjára jóllakott, megállt vagy le is feküdt. Egyet kírődzött. Az ilyen pásztor megalussza a harmat szállaiját (reggel 7—8 óra körül).' 1 Tavasszal, ha jó legelő, gazdag május volt, már tíz órára jóllakott a szarvasmarha, leálltak delelni. Nyáron pedig a forróság miatt nem legeltek tovább. Délben tehát 3—5 órát deleltek, hevertek, csak a vizet itatták a melegben. Ha szegíny (szárazság) világ volt, akkor 67. HBmL. Hajdúnánási Jkv. V. A. 301 a. 15. 1844. No. 3. 68. Béres A., é. n./a. 24. 1. 69. Papp J., é. n. 3. 1. 70. HBmL. Hajdúnánási Jkv. V. A 301/a 10. 1816. No. 2. 71. Béres A., é. n./b 26. 1. 33
