Bencsik János: A szarvasmarha paraszti tartása hajdúnánáson a XVIII. század végétől / Hajdúsági Közlemények 1. (Hajdúböszörmény, 1974)
Tartalom
rendben felbomlott.™ Ennek hatására az intenzív állattenyésztés egyre nagyobb teret nyert. A változás lassú folyamatára mind több adatot találhatunk a XIX. századi történeti forrásokban. Okleveles adataink bizonyítják, hogy a leghidegebb téli hónapokra takarmányról gondoskodnak nemcsak a kezes, hanem a heverő állataik számára is. Ha vékony szénatermés volt (ha kevés szénát takarhattak), akkor árpaszalmával és egyéb melléktermékkel egészítették ki a takarmány készletüket. „A Nemes Város jószágai részére (1824-ben) a Szent Mihályi méltóságos Uraság Majorjába 22 öl hosszúságú árpa szalma (kazal) megvásároltatott."^ 1 ,.A rendkívül való kegyetlen tél a kinn lakó jószágot ideje előtt a szénára szorítván, a Ns Város Marhái részére behordott takarmány.. . fogytán van. Elhatároztati'k. hogy tavasz szalmát vesznek (1813. január 31.)" j 2 A pásztorokra felvigyázó inspectorok szolgálata is addig tartott ,,valamíg csak a Barmok Téli eledelre széjjel nem verettetnek (1823)." T ! Még az intenzív teleltetés módjára is találunk utalásokat az okleveles anyagban. Némely Gazdák a magok jószágaikat a Téli jászolra haza kívánják hajtani (1826. december 3.)." 5' 1 Másütt: „A Gulyák és a Ménesek a téli jászolról mikor verettessenek ki a tavaszi legelőre (1829) ?" j 5 Noha az elemzett legeltetési rend, s ezzel egy időben az extenzív tartásmód a XIX. század végére az árvízmentesítés, a szántóföldek tagosítása, a szántóföldi növénytermesztés gazdasági szerepének növekedése következtében mind jobban átalakult, s döntő szerephez jutott az intenzív tartásmód, ennek ellenére a külterjes szarvasmarhatartás egyes elemei ; közelmúltig nyomon követhetők. A továbbiakban az extenzivítás még a XIX—XX. század fordulóján is fellelhető reliktumait vizsgáljuk, miközben leírjuk a legeltető, itt-ott még félszilaj tartásmódot. A bevezetőben már írtuk, hogy a XIX. század végére csak két, összefüggő legelőterülete maradt a városnak, a Közöslegelő és a Tedeji puszta. E legelőkön a jelesebb határrészek alapján jelölték ki a gulyák, a csordák járását. Közös legelő határnevei: Méíyér, Varjasér, Bogárzóér, Úsztatóér, Malomér, Dombszeg, Göndör róna, Halárdomb, Nagíjlapos, Csukafája és a Kajánszík. A Tedeji pusztán a következő határrészek vannak: Templomzug, Takácszug, Madarászlapos, Örfa lapos, Pallagtele'k, Bábatelek, Ökörér, Szamárhát, Előhát, Horgoló, Vicskus, Bíkás és Fürdős. Tárgyaltuk, hogy a közösségi legeltetést a szántóföldek tagosításáig (1886) a város magisztrátusa, ezt követően pedig a Közlegelő Birtokosság Legeltetési Társulata irányította. Tavasszal a választmány tizenkét tagja kiment és megállapította, hogy ki lehet-e hajtani az állatokat a legelőre. Elég száraz-e a talaj, van-e megfelelő mező? 1 0 Eldöntötték azt is, hogy melyik határrészre, melyik jószágfalkát eresztik. Vigyáztak arra, hogy le ne terheljék a legelőt az állatokkal, ezért csak annyit hagytak rajta legelni, amennyi hosszú gyakorlatuk alapján bizton megélhetett e területeken. A szemle végén a legclőgazda irányításával kicsóvázták a legelőt. Ásóval , r,(). Szabadfalvi J.. 1970. 147 1. 51. Uo. 12. 1824 No. 359., 1825. No. 49. 52. Uo. 9. 1813. No. 36. 53. Uo. 12. 1823. No. 3. 54. Uo. 1826. No. 262. 55. Uo. 13. 1829. No. 150. Lásd ehhez az aklos lovakról szóló 5. jelzetet. 56. Papp J.. é. n. 8. 1. 29
