Bencsik János: A szarvasmarha paraszti tartása hajdúnánáson a XVIII. század végétől / Hajdúsági Közlemények 1. (Hajdúböszörmény, 1974)
Tartalom
négyszögletes gyepdarabot kivágtak, s átfordították. Évekig is jelölhette a csóva a járás ok szélét. A legelők csóvázásá ra az 1800-as évek elejétől vannak adataink. 5 7 Még a pásztorregulákba is bekerült, hogy „Minden Mezei Pásztor a maga tudva lévő járásán túl az őrzése alatt lévő gulyát, ménest, csordát ereszteni ne bátorkodjon (1825)."-, s E szabály megszegése a pásztorok között számtalan kellemetlenséget okozott. „A mezei Pásztorok a jószágaikat egymás járására bocsátgatják, egymással vetekednek" —, állapítja meg 1832-ben a város magisztrátusa. 5 9 A XX. század elején már a kicsóvázás ellenére is átmehettek egymás területére legeltetés közben. Csupán a naponta hazajáró tehéncsorda és az ökörcsorda legelőjét nem járhatta más jószág. Az utóbbi esetben azért nem, mert az ökrök igásállatok lévén, vigyáztak erőnlétükre. A fenti engedmény ellenére is azon voltak a pásztorok, hogy csak a maguk nyomán járjanak. A hajdúnánásiak szarvasmarha-állományából a XIX. század közepéig két gulyát (Felső és Alsó gulya), egy ökörcsordát, két tehéncsordát (Felső és Alsó csorda) és egy borjűcsordát állítottak. Fél évszázaddal később a fentebb is írt két legelőre egy-egy tehéngulya (anyagulya), egy-egy tinógulya, egy-egy szűzgulya ment. Az anyagulyán a nagyborjúk és a meddő vagy heverő tehenek legeltek, a szűzgulyán a másodfűre menő állatok voltak. Ha a kisebb tinók száma nem volt elegendő, akkor a szűzgulyá ban is legelhettek a másodfűre menő tinóborjúk. Innen a vegyesgulya elnevezése. Az igásállatok pásztoroltatása a századfordulóján még két gulyán, úgymint a kistinó és a nagytinó gulyán történt, amelyekben 1200—1500 tinóborjú és ökör legelt. Az igásökör számára állították az ökörgulyát vagy ökörcsordát, amelyből a századfordulóig kettő, majd később egy volt a város legelőjén. Ezekben 800—1000 darab ökröt pásztoroltak. Már az elnevezésekből is kitűnik az, hogy a legelőre kihajtott állatokat tovább differenciálták, éspedig az előbbi állapothoz képest kor és nem szerint finomították az elkülönítésüket. A fajtaváltás előretörésével Hajdúnánáson külön gulyát állítottak a magyar, s külön a tarka tehenek, illetve üszők részére. A magyar tehenek gulyáját nyalkagulyának is nevezték szemben a tarkagulyával, amelyben az újabb fajták legeltek. Először 1935-ben választották széjjel az anyagulyát a fentiek szerint. A városnak a XIX. század végéig két ménese volt, de a ló állomány alaposan megcsappant, s az egy ménes a Közöslegelőre szorult. A tavaszi kihajtás előtt a legelőkkel érintkező szántóföldek szélét körülárkolták, hogy megvédjék az állatok kártételétől. ..Az első düllőben az Ároknak rossz állapotban való léttek miatt a Borjak és Libák sok károkat tésznek a vetésben (1813. május 18.)." fi 0 Egyes források ezeket Búzás Árkoknak is említik. ,,A Búzás Árkot minden gazda a maga földje végin megásassa, különben az Élettyében eshető kárt tartozni fog szenvedni (1825)." fi l E gyakorlatot napjainkig megőrizte a közösség. A XIX. század végétől a heverő szarvasmarhát tavasszal, csak Szent György (április 24.) hetében hajtották ki. Ekkorra a legelő kizöldült, meg57. HBmL. Hajdúnánási Jkv. V. A. 301 a. 11. 1818. No. 85. 58. Uo. 12. 1825. No. 2. 59. Uo. 13. 1832. No. 277. 60. Uo. 9. 1813. No. 208. 61. Uo. 12. 1825. No. 90. 30
