Bihari-Horváth László (szerk.): Legelőpuszták, szőlőskertek, tanyavilágok - A Bocskai István Múzeum Közleményei 1. (Hajdúszoboszló, 2016)

IV. A 18–19. századi pusztahasznosítás és hatásai

11. ábra: Hosszúpályi elhelyezkedése a térség közúti közlekedési hálózatában a századfordulón és 1920 után

Ugyan a 19. század végére az utak jelentősége — és ezzel együtt forgalmuk is — meglehetősen lecsökkent, de települési (önerős) fejlesztésük a 20. század elején is folytatódott: a faluközpontból a külterület felé — előbb kaviccsal, majd kőlapokkal (makadám) — burkolták felületét.143

Az első világháborút lezáró Trianoni békeszerződés ismét módosította Hosszúpályi közúti megközelíthetőségét, ugyanis mind Nagyvárad, mind Székelyhíd az államhatáron túlra került, így az irányukból érkező közvetlen tranzitforgalom az előbbi esetében (Nagyvárad-Biharkeresztes-Pocsaj— Hosszúpályi viszonylatban) végletesen minimalizálódott, az utóbbi esetében pedig (határátkelő híján) hosszú időre meg is szűnt. Hosszúpályi tehát - ahogy az egész csonka-bihari térség - 1920 után elszigetelődött több jelentősebb városi kapcsolatától, átmenő forgalma hosszú időre egyedül Debrecenbe irányult, immár egyoldalúan, a visszamaradó észak-bihari községek felől.

A település megközelíthetősége nagyban meghatározta a belterületi fejlődés harmadik tényezőjét: az utcahálózat térközeit alkotó beltelki állománynak, vagyis a belterület alaprajzi formájának az alakulását. A beltelkek elrendeződéséről a legkorábbi adatokat egy 1752-ben készített kéziratos

i« Bődi 1998:124.

47