Bihari-Horváth László (szerk.): Legelőpuszták, szőlőskertek, tanyavilágok - A Bocskai István Múzeum Közleményei 1. (Hajdúszoboszló, 2016)
V. Az észak-bihari szőlőskertek hasznosítása a 18–20. században
A bor kereskedelme kevésbé volt jellemző, mint a csemegeszőlőé. Egyrészt azért, mert a 19. században a jobbágyok bormérési joga még az év egy igen rövid idejére — a Szent Mihály naptól Karácsonyig terjedő időszakra390 — korlátozódott, másrészt mert az érmelléki borok mellett a helyi boroknak még a település szűkebb térségében sem volt piaca. Előfordult azonban, hogy a borszőlőt szüretkor a saját szőlőterülettel nem rendelkező városifelvásárlók (elsősorban a debreceni polgárok) vették meg. 5.2.5. Szőlőtelepek, nagyüzemi szőlőtermesztés Az 19. század utolsó harmadában a település legnagyobb birtokosai, az érmelléki bortermelést felfejlesztő — Diószegen például vincellérképző iskolát alapító391 — Zichyek egy nagyobb szőlőterület telepítéséhez fogtak. Az Új szőlőnek nevezett, a településtől 4 kilométerre észak-északnyugatra lévő határrészen a majorsági telepítvény összterülete elérte az 50 katasztrá- lis holdat. Hosszúpályi határában ezáltal meglehetősen kiterjedt a szőlőterület, talán meg is haladta a 400 katasztrális holdat. A nagyüzemi termelés szükségessé tette a bortárolási kapacitás bővítését is; az Új szőlőben (a szőlőterület közepén) megépült tehát a hosszúpályiak által a „Tiszántúl legnagyobbjának” mondott, valóban tekintélyes alapterületű, 3000 hektoliter befogadására alkalmas borospince (22. ábra). A Zichy-féle szőlőbirtok megműveléséhez szükséges állandó és ideiglenes munkaerő megszervezé390 Mivel a szüret szintén erre az időszakra esett (általában október 15. körül szüreteltek), így legfeljebb november végére forrt ki a bor, ezután kezdhették meg árusítását. Az értékesítés valójában csak néhány hetes időszaka tehát meglehetősen rövidnek bizonyult. 391 A vincellérek iránti igény a 19. század második felére olyan nagy lett, hogy 1870-ben a Földművelésügyi Minisztérium állíttatta fel Diószegen a „vincellér képeidét” (vö. VARGA 1975: 434.). Észak-Biharban, de főként az Érmelléken ugyanis a nagyobb, 10-20 holdas szőlővel rendelkező ún. távol lakó gardák területükre hozzáértő és helyben lakó szakembert, vincellért igyekeztek fogadni a szőlészet irányítására. A diószegi vincellériskola óriási hatást fejtett ki, hiszen a környéken alig volt olyan falu, ahonnan legalább néhányan ne tanultak volna itt, s az itt megismert technikai újítások az egész térség paraszti szőlőskertjeiben meghonosultak. A filoxéra elleni védekezés elterjesztése céljával az 1890-es években például megyei rendeletre minden faluból Diószegre hívták azokat a tanítókat, akik falujukban a mezőgazdasági ismereteket tanították, hogy a szőlőtelepítés új technikájával megismertessék őket. A „tangazdaságot” — egész szőlőterületét felajánlva — Zichy Ferenc gróf (aki azonban nem azonos a hosszúpályi majorságok nagy építkezéseit szervező Zichy Ferenccel, hanem annak a fia) bocsátotta az iskola rendelkezésre. 121
