Bihari-Horváth László (szerk.): A Bocskai István Múzeum Évkönyve 2. (Hajdúszoboszló, 2015)
Művészettörténet, iparművészet-történet, építészettörténet - Virányi Zsolt: Hajdúszoboszló épített öröksége, műemlékei
Hajdúszoboszló építészeti öröksége. .. ház volt, amelyben a lakások száma 3360. A szobák összessége 3815. Konyhahelyiség 3170, kamra pedig 1755 volt. Az adatokból kitűnik, hogy csupán 455 házban volt két szoba. A konyha a szoba funkcióját is betöltötte, s így lényegében minden házban két olyan helyiség volt, ahol az élettevékenység folyt. A századfordulón épült hajdúsági házakról szemléletes képet nyújt a már említett Varga Geiza és Szívós Béla. Ez utóbbi, mivel Hajdúszoboszlón élt, feltételezhetően a helyi jellemző vonásokat emelte ki, s így leírása a múlt század végi Hajdúszoboszló népi építkezésére is vonatkoztatható. Az épületek a XIX. század második felében többnyire vályogból vagy paticsfallal készültek. Csak a módosabb társadalmi réteg tudott téglából házat építtetni, ez azonban ritkaságszámba ment. A tehetősebbek is zömmel vályogból építkeztek. A vályogot sárgaföldból verték. Az e célra kiásott földet törekkel keverték. A vízzel jól átitatott, törekkel megkevert sarat többször átvágták, meggyúrták. Ezt követően sablonnal kiverték. A szegényebbek vert falú házakat építettek. „Ezeket többnyire a tulajdonos maga, szomszédja vagy komája segélyével építi fel oly formán, hogy a vályog ingredencziáit előleges formába öntés és megszárítás nélkül alkalmazza, alapja az ilyen lakháznak nincs, csupán a falnak megfelelő szélességben ásatik egy - rendesen 3 láb vagy 1 méter széles, 2 lábnyi mély árok - s az ebből kivett föld apródonként ismét vissza rakatik, jól letapostatik és nagy dorongokkal - tömő fákkal - leveretik, ekkor az ún. vertfundamentum készen lévén erre jő a fentebbi sárvegyülékből egy 1/3 öl magas réteg, mely aztán pár hétig száradni hagyatik, hogy ekkor a második s ismét pár hét múlva a harmadik része reá rakása után a fal - midőn már felül is megszáradt - a tető elfogadására késznek nyilváníttassék.” Az 1800-as években a házakat többnyire náddal fedték, a tetőt az ún. nádácsok készítették. A nádtetős házakat kedvelték, nemcsak azért, mert lényegesen olcsóbb volt a náddal való fedés a cserépfedésnél, hanem azért is, „mert a hajdú nép a padlást élelmiszer-raktárul is használja, s különösen szalonnáját és a disznóhúst is szereti tartani, s ezek a nádtető alatt legjobban elállnak”. A XIX. századvégi hajdúsági házról jó képet kapunk Varga Geiza leírása nyomán. „Az elkészített ház rendesen a következő részekből áll: kívül az épület egész vagy legalább 2/3 hosszúságban a nyitott fedett tornác - ambitus -, mely rakóhelyéül használtatik a ház és udvar tisztán tartására vagy földműveléshez szükséges eszközöknek, nyáron ideiglenes magtárul, - sőt leginkább a család férfi tagjainak - háló helyül szolgál. 305
