Nyakas Miklós szerk.: Hajdúsági Múzeum Évkönyve 8. (Hajdúböszörmény, 1994)
Nagy Sándor: A hajdúkerületi törvényszék ítélkezési gyakorlata az ember élete elleni bűncselekményekben 1757-1850
A fejen nyolc súlyos sérülést talált s a koponya felnyitása után megállapította, hogy a sérülések feltétlenül halálosak voltak. B. Tóth Ferenc a nyomozás során beismerő vallomást tett. A nánási tanács az iratokhoz csatolt Species facti-ban arra kérte a törvényszéket, hogy „az ilyen és hasonló gonoszságoknak nagyobb megakadályoztatására nézve példát tenni... a gyilkos és fosztogató Tóth Ferencet hóhér keze által az élők közül kivégeztetni méltóztasson". A törvényszék ezt az álláspontot magáévá tette s a vádlottat halálra ítélte. Bár a cselekmény nem volt gyilkosságnak minősíthető, mert hiányzott annak a legfontosabb eleme, az előre megfontolt szándék, a Királyi és Hétszemélyes Tábla mégis helybenhagyta az elsőbíróság ítéletét. A kegyelmi kérvény elbírálásánál azonban a Helytartótanács nyilvánvalóan észlelte a téves minősítést és előterjesztése alapján a király a halálbüntetést 8 esztendei rabságra és félévenként 40 pálcaütésre változtatta át. 3 7 2. Ifj. nemes Kéki István 1816. március 27-én kocsmai dorbézolásból éjszaka nemes Kéki Pálné rokonához „botorkált" és onnan csak másnap reggel távozott. Az utcán találkozott 63 éves apjával s azt panaszolta neki, hogy Kékiné ellopta tőle a pénzét. Ezért mindketten visszamentek az asszonyhoz s" előbb fenyegetéssel, káromlással, majd botütésekkel követelték a pénz visszaadását, erőszakkal a ládáját is felnyitották. Ezt követően ifj. Kéki egy 6 coll hosszú, másfél coll széles késsel kétszer Kékiné vállába csapott, majd az oldalcsontok között a tüdőig hatoló szúrást ejtett rajta. E szúrás következtében Kékiné harmadnapra szörnyű kínok között meghalt. A törvényszék arra tekintettel, hogy „ezen rettenetes atyafi gyilkosság mind a halálthozó eszközre, mind az azzal ejtett többszöri vágásokra, mind az utolsó szúrásnak nagyságára tekintettel valóságos szántszándékos gyilkosságnak tartatik", ifj. Kékit halálra ítélte. A törvényszék álláspontja szerint id. Kéki a fia erőszakoskodásait atyai intésével nem csillapította, sőt hidegvérrel elnézte, ekként a cselekmény elkövetésében vele megegyezett. Látta, hogy fia a kést felvette, de a szúrást nem akadályozta meg. Az asszony kérése ellenére „sem seborvosnak, sem másnak senkinek, a megtörtént dologról hírt nem adott, hanem a maga szerencsétlen atyafiát, neveletlen gyermekei közt, minden segedelem nélkül, a maga vérében fetrengve hagyta". Mindezek „elfajult szívére mutatnak", s ehhez képest 2 évi rabságra ítélték. A Királyi és Hétszemélyes Tábla az elsőbíróság ítéletét mindkét vádlottal szemben helybenhagyta. Az kétségtelen, hogy ifj. Kéki a bűncselekményt feltűnő durvasággal hajtotta végre, de az gyilkosságnak nem minősíthető. Az uralkodó a halálbüntetést kegyelemből 10 évi rabságra változtatta át. 3 8 3. Szatmári József és Lakatos János 1824. október 27-én szekérrel indultak a hadházi erdőbe száraz fáért. Útközben megláttak egy csomóba összeszedett galylyat és felrakták a szekérre. Az erdőben összetalálkoztak Szikszai Istvánnal, aki azt állította, hogy a gally az övé. Emiatt összeszólalkoztak s ennek során Szatmári, majd Lakatos is bottal úgy fejbe ütötte Szikszait, hogy az orvosszakértői vélemény szerint az okozott sérülések következtében halála elkerülhetetlen volt. 22
