Nyakas Miklós szerk.: Hajdúsági Múzeum Évkönyve 6. (Hajdúböszörmény, 1987)
TÖRTÉNELEM — GESCHICHTE - Nagy Sándor: Fejezetek a hajdúvárosok és a Hajdúkerület büntetőbíráskodásából
1694-től Vámospércsen vezették. A hajdúvárosok XVII. századi büntetőbíráskodására e két város jegyzőkönyvi bejegyzéseiből alkothatunk képet. Az állandó lakóhelyek elfoglalása után a kapitányok városuk biztonsága és a rend fenntartása érdekében néhány főből álló fegyveres őrségeket — strázsákat — szerveztek. Ezek nappal is, de főleg sötétedéstől járták az utcákat, a városok határait, és a „gonosz cselekedeten tetten kapott" vagy gyanús személyeket bekísérték a város tömlöcébe. A kapitányok parancsára ugyancsak az őrségek kísérték be azokat is, akiket bűncselekmény miatt élőszóval feljelentettek. Régi hazai törvényeink az illetékességet — vagyis hogy az egyenlő hatáskörű bíróságok közül területileg melyik hivatott a büntetőügyben eljárni — már a XIII. századtól kezdve több ízben szabályozták. A szabályozás azonban nem volt egységes, hol a tettes lakóhelye, hol az elkövetés, hol pedig az elfogás helye szerinti bíróság illetékességét állapították meg. A hajdúvárosokban kezdettől fogva az elkövetés helye szerinti bíróságot tekintették illetékesnek, tehát eljártak mindazokkal szemben, akik a városok területén bűncselekményt követtek el. A büntetőeljárás a gyanúsított letartóztatásával kezdődött, s ezután került sor a kihallgatásokra. Csak a XVII. század végétől találkozunk azzal a gyakorlattal, hogy a tanúk vallomását bejegyezték a közgyűlési jegyzőkönyvekbe, 1 0 az azonban bizonyos, hogy már a század első felében is írásba foglalták a kihallgatottak vallomását, mert enélkül a kassai hadiszék nem tudott volna dönteni a fellebbezés folytán eléje került ügyekben. Az ítéletek ugyanis csak néhány sorból állottak, és mindössze az elítélt nevét, a terhére rótt bűncselekmény megnevezését és a kiszabott büntetést tartalmazták. A tanúkat „letett hitük", vagyis arra vonatkozó esküjük után, hogy igazat fognak vallani, a tanács két kiküldöttje hallgatta ki. A cselekmény bizonyításához — a debreceni bíráskodási gyakorlatnak megfelelően — két tanú vallomását kívánták meg, azonban a mezőn elkövetett cselekmény bizonyításához elég volt „egy emberséges" tanú is, és csak a falun vagy városban véghezvitthez volt szükség két tanúra. 1 1 A tanács két kiküldöttje vonta kérdőre a gyanúsítottat is, rendszerint a tanúk kihallgatása után. A kihallgatások befejeztével az alperest — mai szóhasználattal vádlottat — a tanács elé állították. Valószínűleg a tanúkat is előállították szóbeli kihallgatásuk végett, s a tárgyalás adatai alapján döntöttek az ügyben. A XVII. század végéig igen gyakran előfordult, hogy az alperes érdekében szüleik vagy a tekintélyesebb városlakók közül többen közbenjártak a tanácsnál, és kegyelmet kértek a számára. Beavatkozásuk rendszerint sikerrel járt, s a kapitányok elnöklete alatt működő tanácsok ún. feltételes ítéleteket hoztak, vagyis „sok emberséges emberek közbenjárására" eleve megkegyelmeztek a „halálbüntetést érdemlő" alperesnek, és a protokollumba az általa adott kötelezvényt, albát jegyezték be és íratták alá, ami az írástudatlanság miatt a legtöbb esetben reszketeg kezű keresztvonás volt. Csak a kötelezvényekből tűnik ki, hogy milyen bűncselekmény miatt indult meg az eljárás. Pl. lator cselekedetéért (vagyoni haszonszerzésre irányuló erőszakos magatartás) kemény fogságban levő Kis Balázs így kötelezte magát: „... ha ezután orvságomat, tolvajságomat vagy akármely latorságomat megbizonyítják ne többel csak két jámbor személlyel, soha nekem semmi kegyelem ne használjon, hanem halál legyen fejemre," 1 2 Még szigorúbb kötelezettséget vállalt magára Harangi György 1642-ben: „... ha ennek utána orvságban, tolvajságban találtatom akármilyen kicsiny dologban i s (kiemelés tőlem — N. S.) és reám bizonyosodik. .. egy emberséges ember által falun, városon kettővel, minden törvénybeli remediumok (jogorvoslat) 10 Hajdú-Bihar Megyei Levéltár (a továbbiakban: HBML) V.-pércs közgy. jkv. V. A. 501/a. 1. k. 1694. aug. 9. 53. ' 11 Uo. H.-szoboszló közgy. jkv. V. A. 402/a. 1. k. 1642. febr. 12. 30. 12 Uo. 1639. ápr. 6. 16. 87
